Február 10., péntek

Szent Skolasztikának (kb. 480–547), Szent Benedek nővérének emléknapja. Vele együtt emlékezzünk a női remetékre, a szerzetesnőkre, és minden nőre, aki az Urat követi.

32 (31). zsoltár – Boldog, akinek a bűne megbocsátva
 
1 Boldog, akinek a bűne megbocsátva,
akinek be van födve gonoszsága.
2 Boldog az ember, akinek az Úr nem tartja számon vétkét,
akinek lelkében nem lakik álnokság.
5 De akkor megvallottam neked bűnömet,
nem rejtegettem tovább vétkemet.
Így szóltam: „Az Úrhoz megyek és megvallom gonoszságomat!”
S te eltörölted adósságom, megbocsátottad bűnömet.
6 Ezért imádkozzék hozzád minden igaz,
a szorongattatás idején!
Hiába tör be a vizek áradata,
nem éri el.
7 Te vagy menedékem, megmentesz a félelemtől,
s körülveszel a szabadulás dalaival.

Ez a zsoltár annak az imádsága, aki egy meg nem bocsátott bűnt hordoz magával: „Ameddig hallgattam, velőmig sorvadoztam, sóhajtozásomnak nem volt vége. Kezed súlyosan rám nehezedett nappal és éjjel. Szívem olyan volt, mint a föld a tűző napon.” – énekli a zsoltár két sora (3–4), amelyet a liturgia most kihagyott. Hallgatását hangsúlyozva („amíg hallgattam”) – a zsoltáros arra az ösztönre emlékeztet minket, amely mindnyájunkban megvan: hogy bűnünket elrejtsük Isten elől, a többiek elől, sőt még saját magunk elől is. A bűnt azonban nem lehet eltüntetni. Megbocsátást kell nyernie, el kell töröltetnie. Úgy tenni, mintha nem látnánk – vagy ami még rosszabb: igazolást keresni rá – annyi, mint megmaradni a hazugságban. A hazugság pedig megrontja az ember életét, teherként nehezedik rá, fogva tartja őt és megnyomorítja a lelkét. Így már érthető, miért kapcsolja össze a zsoltáros a bűnt és a betegséget, meg az embert érő minden bajt. Mintha azt sugallná, hogy a bűn nem elvont és üres dimenzió; éppen ellenkezőleg: hatással van életünkre, meghatározza magatartásunkat és fogva tartja szívünket. Ezért nem lehet félretenni a bűnt a megbocsátás nélkül és anélkül, hogy valóban megváltoztatnánk a szívünket. A zsoltáros ezért Istenhez fordul: „Megvallottam neked bűnömet, nem rejtegettem tovább vétkemet” (5). Ha a hazugság elveszi az életerőnket, akkor az Isten előtti őszinteség újra visszaadja azt, hiszen nincs szükséged többé arra, hogy megjátssz valamit magad előtt, Isten előtt vagy a többiek előtt, így szabadnak érezheted magad. Nem megalázó dolog saját bűneinket beismerni és Isten előtt megvallani – ellenkezőleg: az igazság aktusa; nem vesz el méltóságunkból, hanem fölemel. Bocsánatot kérni nem hideg megalázkodást jelent, sem pedig méltóságunk megnyirbálását. Éppen ellenkezőleg: azt jelenti, hogy olyan Atyának ismerjük el az Urat, aki megérti gyermekeinek törékenységét, esendőségét, és bőkezűen adja a megbocsátást: „Így szóltam: »Az Úrhoz megyek és megvallom gonoszságomat!« S te eltörölted adósságom, megbocsátottad bűnömet.” (5) A zsoltáros, aki megtapasztalta a bűnt és annak következményét, a hazug és szomorú életet, a megbocsátással visszanyeri szabadságát. Emiatt kiáltja kezdettől fogva: „Boldog, akinek a bűne megbocsátva, akinek be van födve gonoszsága. Boldog az ember, ... akinek lelkében nem lakik álnokság.” (1–2) Mindnyájan bűnösek vagyunk, de a legrosszabb az lenne, ha úgy tennénk, mintha nem lennénk azok. Ennek a felismerése indította arra az Egyházat, már a 6. században, hogy felvegye ezt a zsoltárt a hét bűnbánati zsoltár közé, amelyek sokak megtérését kísérték végig. Ők rábízták magukat Isten irgalmára, amely messze meghaladja minden bűnünket.
A Szent Kereszt imádsága