145 (144).
zsoltár
– Dicsőítelek téged, Istenem, nevedet mindörökké áldom
– Dicsőítelek téged, Istenem, nevedet mindörökké áldom
2
Mindennap dicsérlek téged,
nevedet
örökké magasztalom.
3 Nagy az
Úr és dicséretre méltó,
nagysága
mérhetetlen.
4
Nemzedék nemzedéknek hirdeti művedet,
hatalmas
tetteidet elbeszélik.
5
Dicsőséged fönség és fényesség,
és én
csodatetteidről énekelek.
10
Dicsérjen téged, Uram, minden alkotásod,
és
híveid dicsőítsenek!
11
Beszéljenek országod fényéről,
és
énekeljenek mindenhatóságodról,
A 145. zsoltár himnusz Isten királyságáról:
„Magasztallak téged Istenem, királyom, s áldom nevedet örökkön örökké.” (1) A
zsoltáros a héber ábécé betűrendjét követve szerkeszti művét, azaz minden
igevers első szava az ábécé soron következő betűjével kezdődik, mintha azt
akarná hangsúlyozni, hogy Istennek a dicséret teljessége jár, mondhatnánk A-tól
Z-ig. Ez az, amiért ez a zsoltár talán a legnépszerűbb a zsinagógai
liturgiában, amelyben naponta háromszor is elhangzik. Az Egyház liturgiájában
is különleges helyet foglal el. A zsoltárról már a Talmud ezt írja: „Bárki, aki
naponta háromszor elismétli Dávid 'töhillá'-ját, dicsérő himnuszát, biztos
lehet abban, hogy az eljövendő világ gyermeke lesz.” (Ber. 4b) A zsoltár arra
ösztönzi a hívő embert, hogy emelje fel magáról a tekintetét és szemlélje Isten
nagyságát: „Dicsőséged fönség és fényesség, és én csodatetteidről énekelek.” (5)
A zsoltáros Isten fejedelmi természetét énekli meg, akinek nagysága végtelen. A
dicsőség is az övé, mindörökké. Ő valóban király, de másképpen, mint ennek a
világnak a királyai. Nem olyan, mint ahogy a világ fejedelmei uralkodnak a
népeken. Az Úr, mint jó Atya, lehajol teremtményeihez és hűséggel kíséri őket a
történelmen át. A zsoltáros énekelheti ezért: „Nemzedék nemzedéknek hirdeti
művedet, hatalmas tetteidet elbeszélik.” (4) Az Úr nem hagyja magára
gyermekeit, nem hagyja őket a bajban. Hűségesen kíséri népét és védi az
ellenségtől, hogy népe növekedjen a szeretetben. Isten királyságának jellemzői
között hangsúlyt kap igazságossága, amelyet a jóság és az irgalom vezérel,
mindenki iránt, beleértve a botladozót és a megalázottat is. Izrael Istene
ezért olyan király, amilyen nincsen több a földön: „irgalmas és jóságos,
megfontolt a haragban, és bőséges nála a kegyelem” (8). Isten királyságának fokmérője az irgalmasság:
„az Úr jóságos mindenkihez, telve irgalommal minden iránt, amit alkotott” (9).
A zsoltáros kijelentései Jézus azon szavait juttatják eszünkbe,
amelyekkel akkor fordult tanítványaihoz, amikor azok arról vitatkoztak,
melyikük a legnagyobb. „A királyok uralkodnak a népeken, s akiknek hatalom van
a kezükben, jótevőknek hívatják magukat. Közöttetek ne így legyen. A legnagyobb
legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna.”
(Lk 22,25–26) Jézus személyes életében közvetlenül és világosan megmutatja, hogyan kell
kormányozni. Amikor Pilátus arról faggatja, hogy király-e, egyértelműen
kijelenti, hogy igen, király, de nem úgy, ahogyan e világ királyai. Kormányozni
azt jelenti, hogy odaadja életét másokért. Ez Jézus királysága, és
következésképpen tanítványaié is: másokért élni, mindenekelőtt a szegényekért.
A zsoltáros jogosan hívja az egész teremtett világot, hogy dicsőítse az Urat:
„Dicsérjen téged, Uram, minden alkotásod, és híveid dicsőítsenek!” (10)
Előesti
imádság
