Sir 15,15–20; Zsolt
118; 1Kor 2,6–10; Mt 5,17–37
Máté
evangéliumának ezen a vasárnapon hirdetett része a hegyibeszéd folytatása.
Ebben az „antitéziseknek” is nevezett részben arról a döntő jelentőségű
kérdésről van szó, amit a Jézus és a törvény, az evangélium és az erkölcsi
szabályok közötti kapcsolat jelent. „Hallottátok (…), én pedig azt mondom” –
ismétlődik mintegy refrénként a 17–37 versekben, mintha Jézus drasztikusan a
törvénnyel szemben foglalna állást. Valójában azonban azonnal hozzáteszi: „Nem
megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni.” Ennek az evangéliumi résznek a
lényege éppen ez: a törvény beteljesítése. Jézus számára a törvényt betölteni
azt jelenti: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (48)
Ha számba vesszük, milyen magasra tűzött cél ez, akkor nem csodálkozunk a mai
evangéliumi szakasz figyelmeztetésén: „ha igazságotok nem múlja felül az
írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába”. Vagyis ha
olyan jók vagyunk, mint a farizeusok, akkor egyáltalán nem vagyunk jók. A
farizeusok igazságát Jézus olyan csekélynek ítéli, hogy nem elegendő az
üdvösséghez. Nagyon kemény ítélet ez, óhatatlanul megdöbbenti azokat, akik
tudják, hogy a farizeusság abban az időben abszolút tekintélyt érdemlő és
tekintélynek örvendő dolog volt.
Az
evangélium tanítványainak igazsága mégis nagyobb, sokkal nagyobb kell, hogy
legyen, mint a farizeusok igazsága. Jézus nem azt akarja mondani, hogy még több
előírást kell követni. Az evangélium egy másik részében éppen ezt hányja a
farizeusok szemére: „Jaj nektek, törvénytudók, mert az emberekre
elviselhetetlenül nehéz terheket raktok.” (Lk 11,46) Ő másféle igazságról
beszél. Olyan igazságról, amelyet nem szabad összetéveszteni a törvények
szerinti igazsággal. Az az igazság, amelyről Jézus beszél, Isten cselekvésével
kapcsolatos: Ő nem hidegen számolgat, nem méricskéli, mennyit adott és kapott
valaki, mennyi bűne és mennyi érdeme van. Isten nagy és irgalmas szívvel
cselekszik. Úgy is mondhatjuk, hogy Isten igazsága túlmegy minden határon, a
törvény határán is. Nem a törvény előírása és betartása közötti különbség a
probléma, hanem a szeretet és a közöny, vagy másképp szólva a melegség és a
hidegség közti különbség. Nem egyszerűen a törvények betartásáról van szó, ez
csak az első fok az együttélés lépcsőjén, hanem magáról a közösség életéről.
Az
első gondolat az ötödik parancsolatból indul ki: „Hallottátok, hogy a régiek
ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig
azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart
embertársával.” Világos, hogy nem egy újabb esetleírásról van szó (amelynek
lehet még két másik esete: aki azt mondja embertársára, hogy „buta”, vagy
„bolond”), nem is egy új, talán az előzőnél is szigorúbb igazságszolgáltatási
eljárásról, hanem a „ne ölj” parancs új értelmezéséről és gyakorlatáról. Az
egymás közti kapcsolataink és az Istennel való kapcsolatunk forog kockán. Jézus
azt mondja, ezek a kapcsolatok olyan fontosak, hogy meghatározzák az ember
végső sorsát. Ezzel más szavakkal, de újra azt mondja, hogy az egymás közti és
az Isten iránti szeretet a törvény beteljesedése. Ilyen értelemben tehát a
tagadásból megállapítás lesz: nyíltan kimondja a szeretet elsőségét. Bizony
nagyon távol áll az evangéliumtól az a mondás, amelyet oly gyakran hallunk: „Én
nem ártottam senkinek, tiszta a lelkiismeretem”. Nem arról van szó, hogy ne
ártsunk, hanem arról, hogy tegyünk jót. A szeretet az az igazságosság, amelyet
az Úr az evangélium tanítványaitól kér.
Jézus
hozzáteszi: „Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe
jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az
oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és
ajánld fel ajándékodat”. Nem azt mondja: „ha neked panaszod van embertársad
ellen”, hanem hogy ha annak „valami panasza van ellened”. Jelzi ezzel, hogy
akkor is ki kell engesztelődni, ha nem mi követtünk el hibát, hanem a másik.
Annyira fontos ez, hogy Jézus azt kéri, szakítsuk félbe akár az istentisztelet
szent szertartását is, hogy előbb helyreállítsuk a megbocsátás és a barátság
harmóniáját. Az „irgalom” többet ér, mint az „áldozat”. A szertartás mint az
Istennel való kapcsolat jele elválaszthatatlan az emberek közötti komoly,
baráti kapcsolattól. Ez alapján kell értelmezni a következő megállapítást is:
„Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy
aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele.”
Ezután
az eskü kérdéséről beszél: „Hallottátok ezt a régieknek szóló parancsot is: Ne
esküdjél hamisan. (...) Én pedig azt mondom nektek: Egyáltalán ne esküdjetek.”
Az evangélium azt mondja, semmiféle esküt nem szabad tenni, sem vallási, sem
társadalmi téren. Az eskü az Isten tekintélyével való visszaélés, csak arra
való, hogy elfedjük az emberi szavak és cselekedetek igazságának hiányosságát.
Az Úr úgy teremtette az embert, hogy megadta neki a beszéd méltóságát (még
akkor is, ha történelmi okokból kifolyólag a keresztény gyakorlat sajnos még az
egyházjogba is belefoglalta az esküt). Jézus azt mondja: „Így beszéljetek
inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való.” Jézus
valóban hisz az emberek szavának. Ezzel zárul a vasárnapi evangélium. Az
evangéliumi szó lényegéhez vezet vissza, megmutatja újdonságát és erejét. Ki
az, aki valaha ilyen szavakat mert kiejteni? Pál apostol megállapítja, hogy
„nem ennek a világnak a bölcsességéről” van szó, és hozzáteszi: „Szem nem
látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak
készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által.”
(1Kor2,9–10) Új törvényt ad át a keresztényeknek, amely nem előírások és
törvényi rendelkezések rendszere, hanem új szív, új lélek.
Imádság az Úr napján
