Február 2., csütörtök

Ma ünnepeljük Urunk bemutatását a templomban. Emlékezzünk a két idős emberre, Simeonra és Annára, akik hittel várták az Urat! Imádkozzunk az idősekért. Emlékezzünk Kornéliusz századosra, az első pogány megtérőre, aki Pétertől kérte a keresztséget.


Lk 2,22–40. Jézus bemutatása a templomban

Ma minden keresztény egyház azt ünnepli, hogy Jézust bemutatták a templomban. Elbeszélésének elején Lukács evangélista utal a mózesi törvényre, amely szerint minden anya köteles felvinni elsőszülöttjét a templomba, a gyermek születése után negyven nappal. Egy bárányt vagy egy gerlepárt kellett áldozatul bemutatnia az Úrnak, saját megtisztulásáért. Az elsőszülöttek bemutatása – a jószág vagy a termények zsengéjének felajánlásához hasonlóan – arra emlékeztette Izrael egész népét, hogy Istené az elsőbbség az élet és az egész teremtés fölött. Mária és József engedelmeskednek Mózes törvényének, eleget tesznek az előírásoknak. Elviszik Jézust a templomba, hogy bemutassák az Úrnak. Szegények, nem tudnak áldozati bárányt venni, ezért egy pár gerlét mutatnak be: valójában azonban az igazi Bárányt adják oda a világ üdvösségére. Urunk bemutatásának ünnepe azon kevés ünnepek egyike, amelyet a keleti és a nyugati egyház együtt ünnepel. Már az első évszázadokban „ünnepélyes találkozásként” említették Jeruzsálemben ezt a napot. A város utcáin körmenet emlékeztetett arra, hogy a Szent Család az újszülött Jézussal Betlehemből Jeruzsálembe utazott. A körmenet ma is hozzátartozik a liturgiához. A X. századtól kezdve a körmenethez a gyertyák megáldása is társult, ekkor lett az ünnep neve a népnyelvben Gyertyaszentelő Boldogasszony. A fény, amelyet kapunk, egyesít minket Simeonnal és Annával, akik befogadták a gyermeket, a fényt, amelyet az Úr készített „világosságul a nemzetek megvilágosítására”. Simeon Izajás próféta könyvének 42. és 49. fejezetének Isten Szolgájáról mondott szavait kölcsönözve énekli meg az eseményt. Simeon igaz és istenfélő ember volt, „várta Izrael vigaszát”, érezte a feléje érkező tűz melegét: „A Lélek indítására a templomba ment [...], karjába vette (a gyermek Jézust), és áldotta az Istent.” Máriához és Józsefhez hasonlóan Simeon is karjába vette a gyermeket, és olyan határtalan öröm töltötte el, hogy szívéből minden imádságok egyik legszebbike szállt fel: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására” (Lk 2,29–32).
Simeon idős, csakúgy, mint Anna prófétaasszony (akinek korát meg is mondja az evangélium, nyolcvannégy esztendős volt). Mindketten Izrael egész népét és az egész megváltásra váró emberiséget képviselik, de megláthatjuk bennük az előrehaladott korú embereket is, minden idős embert. Simeon és Anna a szép öregkor példái. Társadalmunkban egyre gyakrabban találkozhatunk olyan idősekkel, akik szomorúan és remény nélkül gondolnak a jövőjükre. Egyetlen vigaszuk – már ha van ilyen – elveszett fiatalságuk emléke. A mai evangélium viszont fennhangon hirdeti, amit igenis kiáltani kell mai társadalmunkban is, amely különösen kegyetlenül bánik az idős emberekkel: az időskor nem hajótörés, sorscsapás vagy kárba vesző idő; nem azért van, hogy szomorúan elszenvedjük; hanem hogy reménységgel telve éljük meg. Úgy tűnik, Simeon és Anna kilép a szomorú és szorongó tömegek kórusából, hogy mindenkinek elmondják: jó dolog idősnek lenni! Az idős kort igenis meg lehet élni teljes szépségében, örömmel. Énekük felfoghatatlan, érthetetlen egy olyan társadalomban, amelyben csakis az erő és a gazdagság számít, holott épp ezekből fakad az erőszak és a kegyetlenség. Simeon és Anna ma elénk jön: hirdetik az evangéliumot, a jó hírt egész társadalmunknak. Nem zárkóznak be gyengeségükbe, megfogyatkozott erejükbe. A gyermekben új társra, új energiára találtak, új értelme lett idős éveiknek. Simeon a karjára veszi a gyermeket. Az ajkáról felcsendülő Nunc dimittis mentes minden szomorúságtól, amelyet az ember egy eltékozolt élet vagy a bizonytalan jövő miatt érezhet. Elindult, hogy köszöntse az életet. Az idős Anna új életerőt merít a találkozásból: „dicsőítette az Istent, és beszélt róla mindenkinek”, akivel csak találkozott. Előrehaladott kora ellenére új hivatást kapott. Simeon és Anna valóban példa a hívők számára, különösképpen az időseknek. Olyan lelki utat mutatnak, amely segít megélni életünk utolsó szakaszát. Számukra ez volt a legfontosabb út. És sok ma élő idős ember számára is az.
Imádság az egyházért