Február 4., szombat

23. zsoltár Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt semmiben
 
1 Az Úr az én pásztorom,
nem szenvedek hiányt,

2 zöldellő réteken legeltet.
A nyugalom vizéhez terel

3 és felüdíti lelkemet.
Az igaz úton vezérel,
nevéhez híven.

4 Ha sötét völgyben járok is,
nem félek a bajtól, hisz te velem vagy.
Botod, pásztorbotod
biztonságot ad.

5 Számomra asztalt terítettél,
ellenségeimnek szeme láttára.
Fejemet megkented olajjal,
s a poharam színültig töltötted.

6 Kegyelmed és jóságod vezet
életemnek minden napján,
s az Úr házában lakhatom
örök időkön át.



„Milyen boldogok vagyunk, hogy ilyen pásztor kezében lehetünk! – mondta Charles de Foucauld ezt a zsoltárt kommentálva – Ő igazán a mi javunkat keresi, és minden pillanatban meg tudja adni a szükséges táplálékot”. A pásztor, akiről a zsoltár szól, nem egyszerű vezető, hanem leginkább útitárs, aki teljesen részt vesz a juhok életében, és ezenfelül vezeti és védelmezi őket: a kezében levő bottal utat mutat, és lesújt az ellenségre. A zsoltár két olyan helyzetet ragad meg, melyek gyakran aggasztják az embert: a veszélytől való félelem és a bejárandó út bizonytalansága. A zsoltárban nincs nyoma a kétségbeesésnek, mert a hívő ember mély bizonyosságot él meg: „Te velem vagy” (4b). A pásztor jelenléte barátságos és ingyenes: „Az igazság ösvényein vezetett az ő nevéért” (3b). S a hívő ember biztosan jár, mert inkább az Isten szeretetének szilárd alapjára támaszkodik, mintsem a saját erejére. Azonban minden alkalommal, amikor abba a hitbe esünk, hogy saját magunk pásztora vagyunk, vagyis hagyjuk, hogy a szokásaink, meggyőződéseink, kevélységünk irányítson, utunk bizonytalanná válik, az ellenség pedig veszélyesebbé. Egyedül az Úr a jó pásztor, aki nyájként egybegyűjt minket. Jézusban jelenik meg a legteljesebb formában a pásztor alakja, aki gondozza, oltalmazza, és füves legelőkre vezeti nyáját. És itt, szinte nevetségessé téve az ellenséget, egybegyűjt és jóllakat minket: „Asztalt terítettél számomra azok előtt, akik szorongatnak engem; olajjal kented meg fejemet, és kelyhemet csordultig töltötted” (5). A zsoltár annak bizonyosságával zárul, hogy az Úr hűségesen kísér minket: „Jóságod és irgalmasságod kísér engem életem minden napján” (6). A jóság, boldogság héber megfelelője tob, ami annyit tesz: jó, tetszetős, szép, hasznos, gazdag jelentésű. Az irgalmasságot kifejező héber szó (heszed) pedig örökké tartó hűséges szeretetet jelent. Ezért a zsoltáros öröme abból fakad, hogy az Úr házában lakik, vagyis a hívők közösségében lehet, amelyet az Úr gyűjt össze, ahogy a pásztor egybegyűjti nyáját.
Előesti imádság