Február 1., szerda



103 (102). zsoltár – Az Úr szeretete öröktől való
Imádság a szentekkel
1 Áldjad, lelkem, az Urat,
és egész bensőm dicsérje szent nevét!
2 Áldjad, lelkem, az Urat,
és ne feledd, mennyi jót tett veled!
13 Ahogy az apa megkönyörül fiain,
úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik.
14 Tudja jól, milyen az alkatunk,
tudja, hogy a porból származunk.
17 Ám az Úr kegyelme
mindörökre az igazakkal van,
és igazságossága fiaik fiaival.
18 Azokkal, akik hívek szövetségéhez,
akik vigyáznak, hogy törvényei szerint éljenek.

A szentmise ma a 103. zsoltár második részét adja ajkunkra. A zsoltáros már az első sorokban arra hív, hogy adjunk hálát az Úrnak: „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm dicsérje szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd, mennyi jót tett veled! (1–2). A lélek közvetlenül szólítja meg a hívő embert: „Megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden gyöngeséged. Megmenti életed a pusztulástól, kegyelemmel és irgalommal koszorúz. Életed eltölti javakkal, mint a sasé, megújul ifjúságod” (3–5). A hívő embernek nem szabad megfelelkeznie erről a hatalmas szeretetről. Pedig sajnos általános tapasztalat, hogy megfeledkezünk Isten irántunk való szeretetéről. Annyira önmagunkkal vagyunk elfoglalva, hogy elfelejtjük az Úr szeretetét, amely megmentett minket a pusztulástól. Az Úr viselkedése – szerencsénkre – ennek épp az ellenkezője: elfelejti bűneinket, és soha nem szűnik meg szeretni minket. Mi gyorsan haragszunk és késlekedünk a szeretetben és a megbocsátásban. Az Úr viszont, mint egy apa, könyörülettel van fiai iránt: „Ahogy az apa megkönyörül fiain, úgy könyörül az Úr azokon, akik őt félik” (13). A zsoltáros a bibliai bölcsességgel emlékeztet minket, hogy az Úr nagyon jól tudja, milyen fából faragtak minket: „Tudja jól, milyen az alkatunk, tudja, hogy a porból származunk” (14). Ahogy azt is, hogy „az ember napjai a fűhöz hasonlók, virul, mint a mező virága, de egy kis szellő s már vége van” (15–16). Ennek tudata azonban nem kell, hogy szorongással töltsön el minket. Éppen ellenkezőleg: pontosan gyengeségünk az oka Isten irántunk való gyöngéd szeretetének, könyörületének. Bizony, Isten a port választotta ki, ami vagyunk, hogy szeretetet és megbocsátást ajándékozzon nekünk, ahogy a teremtés hajnalán is a port választotta ki, hogy megalkossa belőle Ádámot, és életet leheljen belé. Isten „tudja, hogy a porból származunk”, és ezért áll mellettünk öröktől fogva és mindörökké. A zsoltáros kijelenti: „Az Úr kegyelme mindörökre az igazakkal van, és igazságossága fiaik fiaival” (17). Sirák fiának könyve segít még jobban megértenünk a zsoltáros szavait. Ezt mondja a bölcs: „Mi az ember, és mi a haszna, mi jó és mi rossz őbenne? Az ember napjainak száma, ha sokra megy, száz esztendő: mint a csepp a tenger vizéhez mérve, mint porszem a homokban, olyan csekélyek esztendei az örökkévalóság mellett. Ezért van Isten türelemmel hozzájuk, és árasztja rájuk irgalmát, Előre lát mindent, s tudja, mily sivár a végük, azért bánik irgalommal velük. Az ember csak atyjafiához irgalmas, de az Úr irgalma mindenkit átölel.” (Sir 18,7–12)
Imádság a szentekkel