Február 6., hétfő

A Trasteverei Szűz Mária-bazilikában imádság a betegekért.

104. zsoltár Örvendjen az Úr minden teremtményének

Imádság a betegekért

¹ Áldjad, lelkem, az Urat,
Uram, Istenem, mindennél nagyobb vagy!
Fönségbe és méltóságba öltözöl,

⁵ A földet biztos alapra helyezted,

nem inog meg az idők folyamán.

⁶ Vizek árjával vetted körül,

a hegyeket is vizek borították.

¹⁰ Te öntöd a források vizét patakokba,

hogy a hegyek közt csörgedezzenek.

¹² Az ég madarai partjaikon laknak,

az ágak közt zengik énekük.

²⁴ Milyen sokrétű a te műved, Uram!

Mindent bölcsességedben alkottál,

s a föld teremtményeiddel van tele.

³⁵ Vesszenek el a bűnösök a földről,

és ne legyenek többé az istentelenek!

Áldjad, lelkem, az Urat!

Alleluja!

A liturgia a 104. zsoltár néhány sorát tárja elénk, amely egyfajta Naphimnusz. A világ szépsége láttán a zsoltáros a Teremtőt szemléli: „Áldjad, lelkem, az Urat! Uram, Istenem, mindennél nagyobb vagy! Fönségbe és méltóságba öltözöl, a fény, mint köntös, úgy fog körül.” (1) Az Úr hatalmát kozmológiai nyelvezettel írja le: köntöse a fény, az eget sátorként feszíti ki. Ő helyezte a földet alapjaira, a folyók az ő ösvényei, az óceánt áthatolhatatlan határral vette körül. Letekint a Földet és az beleremeg, megérinti a hegyeket, s azok füstölögnek. Ebből a most olvasott néhány sorból is kitűnik a teremtmények sokszínűségének leírása, és a köztük lévő kapcsolat, melyet az Úr hozott létre: a források és a patakok egyesülnek, hogy vizükből ihassanak a házi- és vadállatok, a széna táplálja a csordát, a Nap és a Hold egymást váltja, így jelezve az időt, a ciprusok pedig magasra nőnek, hogy a gólya fészket rakhasson rajtuk. A teremtés – a zsoltáros szerint – nem alaktalan halmaz, hanem kapcsolatok, kölcsönös szolgálatok és ajándékok sűrű hálója. Ferenc pápa Laudato sì kezdetű enciklikája jut az eszünkbe. A hívőt elbűvöli Isten ajándékainak sokszínűsége, ahogy minden élőlényről gondoskodik: „Te öntöd a források vizét patakokba, hogy a hegyek közt csörgedezzenek.” (10) Az Isten nagysága iránti és a teremtett világ szépsége miatt érzett csodálat hálává alakul át, amiért az Úr folyamatosan fenntartja és irányítja azt, amit teremtett, sőt „ha megvonod éltető erődet, elpusztulnak és a porba térnek.” (29) A teremtett világ rendje Isten hűségének köszönhető: „Rád vár minden élő, hogy ételt adj nekik a kellő időben. Megadod nekik, és ők összegyűjtik, kitárod kezed, s eltelnek javakkal.” (27–28) Az Úr azt akarja, hogy a teremtett világ örvendjen: a madarak a fák ágai közt énekelnek, az óceánban játszanak a tengeri élőlények (26), az embernek kenyeret ad táplálékul és bort, hogy felvidítsa (15). Isten a maga örömére teremtett (31), de az ember öröméért is (34), akire gondoskodva és szeretettel tekint: „Az ember elindul a munkája után, hogy dolgozzék az est beálltáig.” (23) A zsoltáros figyelme az Istenre irányul, aki tekintetét teremtményein nyugtatja: „ha kiárasztod lelkedet, s ők életre kelnek, és megújítod a föld színét” (30). Az ember arra kapott meghívást, hogy azzal a tekintettel lássa a világot, ahogyan az Isten látta a teremtés során: „És Isten látta, hogy ez jó” (Ter 1). A zsoltár egy fenyegetéssel zárul, amely talán meglep, de felfedi Isten tervét: „a bűnösök tűnjenek el a földről, és ne legyenek többé gonoszok!” (35). A gonosz létezik, és az embernek Isten segítségével szembe kell szállnia vele, hogy eltörölje. Sirák fiának könyve így kommentálja ezt, a teremtményeket szemlélve: „az egyik a másiknak növeli erejét; és ki tud betelni, ha látja szépségük? ... Sokat mondhatnánk, még nem jutnánk végére, de egy szó a vége, az hogy ő a minden! … Hiszen nagyobb ő, mint minden művei.” (42,25; 43,27–28)

Imádság a betegekért