Február 8., szerda



104 (103). zsoltár – Áldjad, lelkem, az Urat!

Imádság a szentekkel


1 Áldjad, lelkem, az Urat,
Uram, Istenem, mindennél nagyobb vagy!
Fönségbe és méltóságba öltözöl,
2 a fény, mint köntös, úgy fog körül.
Az eget kifeszíted, mint a sátort,
27 Rád vár minden élő,
hogy ételt adj nekik a kellő időben.
28 Megadod nekik, és ők összegyűjtik,
kitárod kezed, s eltelnek javakkal.
29 De ha elrejted arcodat, félelem szállja meg őket.
Ha megvonod éltető erődet, elpusztulnak,
és a porba térnek.
30 Ám ha kiárasztod lelkedet, fölébrednek,
és megújítod a föld színét.

A liturgia a 104. zsoltár néhány sorát adja ajkunkra imádságul. A zsoltár két nyitó sora arra hív, hogy csatlakozzunk ahhoz a magasztaláshoz, amely a hívő ember szíve mélyéről a teremtett világot szemlélve tör fel: „Áldjad, lelkem, az Urat!” (1). Ez a szépség Isten keze műve: „Uram, Istenem, mindennél nagyobb vagy! Fönségbe és méltóságba öltözöl, a fény, mint köntös, úgy fog körül” (1–2). A zsoltáros ezután Istent magasztalja, aki tökéletes harmóniában alkotta meg a világot: a kapott ajándékokat egymásnak továbbadó teremtmények közötti kapcsolatok, kölcsönös szolgálatok sűrű hálójaként. Igéző ez a harmonikus gazdagság és szépség! 
A szentmise ezt követően a zsoltár hatodik szakaszát idézi, amelyből a 27–30. verset énekeltük. A zsoltáros szavaiban az egész teremtés az Úrra tekint: mindannyian bizalomteli várakozással állnak Isten előtt, akitől életüket kapják. A zsinagógai szertartás egyik ismert szövegében, a tizennyolc áldásban van egy gyönyörű imádság, amely pontosan ezt a várakozást fejti ki: „Örökké élsz és hatalmas vagy, Uram, hullatod a harmatot, a maga idején lehozod a szelet és az esőt. Kegyességgel táplálod az élőket. Támogatod, aki elesik, aki kételyekkel küzd és szorong, sőt a bűnbeesés fenyegeti. A betegeket meggyógyítod, a foglyokat kiszabadítod, életre kelted a halottakat, fenntartva hűséged azokhoz, akik a porban alszanak.”* 
A zsoltáros bemutatja, ahogy a teremtmények Isten döntésére várnak: „Rád vár minden élő, hogy ételt adj nekik a kellő időben. Megadod nekik, és ők összegyűjtik, kitárod kezed, s eltelnek javakkal.” (28) Jézus szavai jutnak az eszünkbe, aki azt kéri hallgatóitól, hogy ugyanolyan bizalommal legyenek az Atya iránt, mint az ég madarai és a mező liliomai (vö. Mt 6,26–29). Ezzel zárja szavait: „Ha a mezei füvet, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek?”  (30). A teremtett világ példaként áll az ember előtt, aki viszont gyakran annyira önmagába fordul, hogy nem lát, nem hall semmit. A zsoltáros a teremtmények és a Teremtő között elképzelt gyermeki párbeszéden keresztül nemcsak arra buzdítja a hívő embert, hogy szemlélje a teremtett világot, hanem hogy kövesse is annak az Isten ajándékai iránti bizalomteli várakozását. 
Az ezt követő két versben (29. és 30.) a zsoltáros arról a „lélegzetről” beszél, amelyet Isten ad, hogy az ember éljen. A „lélek” kiárasztása újít meg mindent: „kiárasztod lelkedet, s ők életre kelnek, és megújítod a föld színét” (30). A liturgia ezt a sort imádsággá alakította, hogy az Úr árassza ki Lelkét a tanítványok közösségére, és így meg tudják újítani a földet: „áraszd ki lelkedet, Urunk, és újítsd meg a föld színét!”.
Imádság a szentekkel