Barnabás
apostolra emlékezünk, aki első apostoli útján elkísérte Pált Antióchiába.
A Szentháromság ünnepét a római egyházi naptár a pünkösdöt
követő vasárnapra teszi, és ezzel kezdetét veszi az egyházi év utolsó, hosszú
szakasza. Évközi időnek nevezik, mert ebben nem emlékezünk meg Jézus életének
jelentős eseményeiről, miután „láttuk” őt felemelkedni a mennybe.
Mindazonáltal, ez az időszak sem kevésbé jelentős, mint az előző. Sőt azt
mondhatjuk, hogy a Szentháromság ünnepe megvilágítja az elkövetkezendő napokat
egészen advent kezdetéig; mintegy időben kitágítva azt a szokást, hogy minden tettünket
és minden napunkat az „Atya, a Fiú és a Szentlélek” nevében kezdjük el. Ha
szemügyre vesszük egy pillanatra megszokott gondolkodásmódunkat, észre kell
vennünk, hogy a Szentháromság misztériumának nem tulajdonítunk túl nagy
jelentőséget életünkben, és kevéssé engedjük hatni viselkedésünkre. Egyaránt
kevéssé számít a doktrínában és az etikában, hogy Isten egyszerre egy és
háromságos. Misztériumnak tartjuk, amit fel nem foghatunk.
A szent liturgia újra erre a nagy és szent titokra irányítja
a figyelmünket, segítségünkre siet kevésségünkben és koravén
szórakozottságunkban. Tényleg csak „újra” irányítja a figyelmünket, hiszen ez a
misztérium jelen van, és végigkíséri Jézus egész életét karácsony ünnepétől
kezdve. Sőt végigkíséri az emberiség egész történelmét a teremtés óta, amikor
„az Ige Istennél volt” és „Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami
lett” (Jn 1,2–3), amint János írja evangéliuma előszavában. Ez azt jelenti,
hogy az Atya és a Fiú közössége, comuniója már a teremtés pillanatában is meghatározó
valóság volt. Olyannyira, hogy azt mondhatjuk, minden emberi valóság
közösségből (comunio) ered, és a közösségért van. Vajon miért mondta Isten,
miután megteremtette az embert: „Nem jó az embernek egyedül lennie”? A válasz
egyszerű: mert „saját képére és hasonlatosságára” teremtette. Isten pedig, a
keresztény Isten (fel kell tennünk magunknak a kérdést, vajon hány keresztény
hisz „Jézus Istenében”?!) nem magányos létező, aki a magasságban trónol
hatalmasan és fenségesen. Jézus Istene háromtagú „család”, akik annyira
szeretik egymást, hogy azt mondhatnánk, egyek. De még ennél is többről van szó.
E három személy nem tartotta meg magának azt az örömöt, amely oly rendkívüli
módon egyesíti őket, hogy valóban egyek. Saját életüket, szeretetüket ki akarták
árasztani a világban élő emberekre is. János írja: „Mert úgy szerette Isten a
világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen,
hanem örökké éljen” (Jn 3,16). A Fiú elküldése nem valamilyen jogi
kötelezettség teljesítése volt, hanem a szeretet túláradása. A Szentháromság
ezért nem más, mint a túláradó szeretet misztériuma, mely az égből kiáradt a
földre, átlépve minden határon, korláton és hiten, és fékezhetetlen energiával
tölti el azt, aki befogadja. A Szentlélek Isten felé taszít és vonz mindent, az
egész teremtést: Isten élete felé, amely a szeretet teljessége. A
Szentháromság, ez a hihetetlen „család”, belépett az emberi történelembe azért,
hogy mindenkit hívjon és magába fogadjon.
Ez a végső távlat, amely ma feltárul előttünk. Ez a távlat
kétségkívül a katolikus egyház legégetőbb mai kihívása, sőt hozzátenném, hogy
minden keresztény egyházé, az összes vallásé, és minden emberé is. A
szeretetben való élet kihívása ez: miközben ma mintha az individualizmus, az
etnikumhoz, klánhoz, nemzethez, csoporthoz való tartozás látszana uralkodni. A
Szentháromság átlépi és oly mértékben relativizálja a határokat, hogy ezzel
gyakorlatilag lerontja őket. A szeretetben való élet kihívása ez korunkban,
amelyben a globalizáció közelebb hozta ugyan egymáshoz, de nem tette egymás
testvéreivé az embereket. A Szentháromság a szeretet kovásza, amely különböző
embereket eggyé gyúr a szeretetben.
Imádság az apostolokkal
