2Dicsőítem az Urat minden időben,dicsérete ajkamon marad mindig.3Lelkem dicsekedjék az Úrban,hadd hallják meg a szegények és örüljenek!4Velem együtt magasztaljátok az Urat,áldjuk a nevét mindannyian!5Kerestem az Urat és ő meghallgatott,kimentett engem minden bajból.6Nézzetek rá és öröm tölti el lelketek,s arcotok nem fog elpirulni.7Lám, egy szegény kiáltott s az Úr meghallgatta,minden szorongatásból kiszabadította.8Az Úr angyala védőfalat emel,s körülveszi az igazat, hogy oltalmazza.9Ízleljétek és lássátok, mily jóságos az Úr!Boldog az ember, ki hozzá menekül.
A mai
liturgián a 34. zsoltár első verseit énekeljük. A zsoltáros arra buzdítja
először önmagát, aztán a hívőket – az anawimokat,
a „szegények”-et, akik rábízzák magukat Istenre és az ő irgalmára – akik talán
éppen részt vesznek a szertartáson a templomban, hogy dicsérjék együtt az Urat.
A zsoltáros – arra utalva, hogy ő maga is megtapasztalta Isten segítségét – így
kiált fel: „Dicsőítem az Urat minden időben, dicsérete ajkamon marad mindig.
Lelkem dicsekedjék az Úrban, hadd hallják meg a szegények és örüljenek!” (2–3).
Ezek a szavak arra emlékeztetnek, hogy mekkora ereje van a közösen mondott ég
felé szálló imádságnak. Eszünkbe jutnak azok a szavak, amelyeket Jézus mondott
a tanítványoknak: „ha a földön ketten egyetértésben kérnek valamit, bármi
legyen is az, megkapják Atyámtól, aki a mennyben van” (Mt 18,19). Fontos
hangsúlyozni, hogy milyen rendkívüli ereje van a hívők közösségének, amikor
összegyűlik, hogy kitartó és állhatatos imádságát végezze. Az Úr szinte
kötelezi magát arra, hogy meghallgassa gyermekeit, akik őt hívják. A zsoltáros
ezért továbbra is így buzdít: „Velem együtt magasztaljátok az Urat, áldjuk a
nevét mindannyian!” (4). A zsoltáros szavaiban megjelenik, hogy élete egy nehéz
pillanatában, amikor elfogta a félelem, ő is az Urat kereste. Nehéz
pillanatokat minden hívő, sőt minden ember átél. Ám gyakran előfordul, még a
hívőkkel is, hogy hagyják elhatalmasodni a beletörődést, az elkeseredést a
lesújtó szerencsétlenségek láttán. Oly szomorú látni, ahogy ezekben a nehéz
pillanatokban elhatalmasodnak a félelemmel teli érzések. Az Úr azonban nem
hagyja félelemben gyermekeit. A zsoltáros így énekel: „Kerestem az Urat és ő
meghallgatott, kimentett engem minden bajból” (5). Ezeket a szavakat szívünkbe
kell fogadnunk. Tudjuk ugyanis, hogy a félelem bezárkózást és erőszakot szül.
Készségesen meg kell fogadnunk a zsoltáros buzdítását: „Nézzetek rá és öröm
tölti el lelketek, s arcotok nem fog elpirulni” (6). Igen, fel kell emelnünk tekintetünket
önmagunkról a magasba, az Úr felé. Ez az első lépés a félelem legyőzéséhez. Az
Úr ugyanis olyan, mint egy apa, akinek megesik a szíve azokon, akik segítségül
hívják. Ő nem távoli és rideg isten. Ellenkezőleg, irgalmas és nagy a szeretetben.
Nem kell pironkodnunk előtte, ahogy ez gyakran megesik az emberek között. Az Úr
tudja, milyenek vagyunk. A zsoltáros joggal adja a szánkba ezeket a szavakat:
„Lám, egy szegény kiáltott s az Úr meghallgatta, minden szorongatásból
kiszabadította” (7). A 31. zsoltár így énekel: „Ujjonghatok és örülhetek
jóságodon, mert kegyesen tekintettél nyomorúságomra, észrevetted ínségemet. Nem
szolgáltattál ki ellenségem hatalmának, lábamat tágas helyre állítottad...De te
meghallottad könyörgő szavam, amikor hozzád kiáltottam.” (Zsolt 31(32) 8–9.23).
Istennek erre a határtalan irgalmára alapozhatjuk életünket és reménységünket.
Ismételjük egymásnak a zsoltáros szavait: „Ízleljétek és lássátok, mily jóságos
az Úr”, boldogok vagyunk mi, akik hozzá menekülünk.
Imádság a
szegényekért
