Június 9., péntek

146(145). zsoltár – Dicsérd lelkem az Urat


1 Dicsérd, lelkem, az Urat!
2 Áldom az Urat, ameddig élek,
dicsőítem Istent, ameddig vagyok.
7 az elnyomottaknak igazságot szolgáltat,
az éhezőknek kenyeret osztogat.
Az Úr megszabadítja a foglyokat,
8 az Úr megnyitja a vakok szemét,
az Úr fölemeli a megalázottakat,
az Úr szereti az igazakat,
9 az Úr megőrzi az idegent,
pártját fogja az özvegynek és árvnak,
de a gonosz ember útját zsákutcába viszi.
Az Úr király mindörökké,
a te Istened, Sion, minden nemzedéken át!

A liturgia ma a 145. zsoltárt adja ajkunkra. Ez az utolsó öt zsoltár közé tartozik, amelyek egy különálló gyűjteményt alkotnak, az úgynevezett „befejező Hallélt” (dicséretet), amelyet Isten dicsérete jellemez. A hívő embernek az elsőnek kellene lennie a teremtmények között az Úr dicséretében. Mégpedig egész életén keresztül, ahogyan a zsoltáros is mondja: „Áldom az Urat, ameddig élek, dicsőítem Istent, ameddig vagyok” (2). Hiszen Isten az egyetlen, aki megment. Ezért jaj annak, aki önmagában bizakodik, mindörökre elvesznénk, ha emberben bizakodnánk, akármilyen hatalmasnak tűnik is. Sajnos oly könnyen előfordul, hogy csak önmagunkban bízunk, azt gondolván, hogy csak mi érthetjük meg önmagunkat, vagy a hatalmasokban, akiktől azt reméljük, megmenthetnek minket. Valahányszor ezt tettük, mindig megtapasztaltuk annak keserűségét, hogy a hatalmasok magunkra hagynak, és azt a szomorúságot, hogy a büszkeségünk elbukik. A zsoltáros emlékeztet bennünket, hogy az nyer áldást, az boldog, aki az Úrra hagyatkozik: „Jó annak, akinek Jákob Istene a gyámola” (5). Majd felsorolja Isten azon tetteit, amelyekben megmutatkozik az ember iránti szeretetének ereje, és az abból fakadó boldogságot, amely azt tölti el, aki Őrá bízza magát. Isten – így kezdi a zsoltáros a felsorolást – igazságot szerez az elnyomottaknak, kenyeret ad az éhezőknek, kiszabadítja a börtönben levőket, visszaadja a látást a vakoknak, felemeli az elesetteket. Majd így folytatja: Isten megvédi az idegent, pártját fogja az árvának és az özvegynek, elpusztítja a gonoszok útjait. Ezeket a szavakat hallgatva szinte visszhangként csengenek fülünkbe Jézusnak a názáreti zsinagógában mondott szavai: „Az Úr Lelke van rajtam … hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18–19) Jézus beteljesíti azt a szeretetet, amelyet az Úr már az Ószövetségben felfedett előttünk: az egész emberiség iránti szeretetét, amely elsőként a legszegényebbek iránt és azok iránt nyilvánul meg, akik Istenben bíznak. A zsoltáros hangsúlyozza, hogy az Úr az igazakat szereti (8), és azokban leli örömét, akik félik őt. Jézus felvállalja ezt az örökséget, és a legvégsőkig elmegy ennek szellemében: ő maga indul a bűnösök felkeresésére, és odáig megy, hogy még ellenségeit is szereti. Isten szeretetének története, amely magával a teremtéssel kezdődött, majd Izrael kiválasztásában lett nyilvánvalóvá, Jézus szavaiban és példájában nyerte el ragyogó beteljesedését. Erre kaptak meghívást korunk keresztényei is, hogy megéljük ezt a szeretetet és tanúságot tegyünk róla.
A Szent Kereszt imádsága