Szent
Iréneusz lyoni püspök és vértanú (130–202) emléknapja: Anatóliából érkezett
Franciaországba, hogy hirdesse az evangéliumot.
Jn 17,20–26. Jézus imádsága
20De nem csak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. 21Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. 22Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: 23én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél. 24Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél, mivel már a világ teremtése előtt szerettél. 25Én igazságos Atyám! A világ nem ismert meg, de én ismerlek, s ők is felismerték, hogy te küldtél. 26Megismertettem velük nevedet, és ezután is megismertetem, hogy a szeretet, amellyel szeretsz, bennük legyen, s én is bennük legyek.”
Az
egyház ma Szent Iréneuszra, Lyon püspökére emlékezik. Kis-Ázsiából származott,
Szmirnei Szent Polikárp tanítványa volt, aki továbbadta neki azt, amit ő a maga
részéről Jánostól tanult. Iréneusz később Lyonba ment, ahol Potheinosz püspök
meggyilkolása után szentelték püspökké. Főpásztorként intenzív missziós
tevékenységet folytatott egész Galliában, terjesztette az igaz hitet és békét
teremtett a megosztott és viszálykodó keresztény közösségek között. Többek
között azon is fáradozott, hogy kiengesztelje egymással a húsvét ünneplésének
dátuma miatt megosztott keleti és nyugati egyházat. Iréneusz számára a
keresztény hit azt jelenti, hogy hiszünk abban a jóságos Atyában, aki nem
hagyta magára teremtményét, az embert, hanem továbbra is szólt hozzá és
készítgette a Fia, Jézus által elhozott üdvösségre. Írásaiban, amelyek a
keresztény teológia első szövegei közé tartoznak, a teremtett világ és az Isten
képére és hasonlatosságára teremtett ember jóságát hirdeti. Iréneusz a jó
pásztor példája marad, aki Jézus szavait követve igyekezett gondját viselni a
rá bízott népnek, hogy elvezesse az egyetlen akolba mindazokat, akik az
evangélium hallgatására szegődtek. Példája megvilágítja Jézus főpapi imáját,
amelyből a mai evangéliumi részlet származik. Jézus, mielőtt elindulna az
Olajfák hegyére, „lelki végrendeleteként” imádkozza el e szavakat. Miután hálát
adott az Atyának, Jézus azokra az esendő és meggondolatlan emberekre tekint:
rájuk bízta azt a nem könnyű feladatot, hogy folytassák művét; most értük
imádkozik, hogy képesek legyenek erre. Gondolata ezután felemelekedik, átfogja
mindazokat, akik minden időkben hinni fognak az evangéliumban. Az utolsó
vacsora terme mintha kitágulna, és Jézus szeme előtt a világ minden tájáról
érkező emberek serege jelenik meg, akik vigasztalásra és békére várnak. Jézus
ezért a hatalmas népért imádkozik, és kéri az Atyát, hogy „teljesen eggyé
legyenek”. Jól tudja, hogy a megosztottság lelke lerombolná ezt az egységet.
Ezért kéri a lehetetlent: hogy ugyanaz az egység legyen mindannyiuk között,
mint közte és az Atya között.
Imádság a szentekkel
