Június 29., csütörtök

Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepe, akik 70 körül haltak vértanúhalált Rómában. A katalán Boldog Raimundus Lullusra (1235–1316) emlékezünk. Szent Ferenc lelkiségéhez állt közel, szerette a muzulmánokat, és előmozdította a hívők közötti párbeszédet.

Mt 16,13–20. Péter elsősége

Azapostolok imádsága

¹³Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” ¹⁴Így válaszoltak: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik másik prófétának.” ¹⁵Jézus most hozzájuk fordult: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” ¹⁶Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” ¹⁷Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. ¹⁸Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. ¹⁹Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” ²⁰Aztán lelkére kötötte tanítványainak, ne mondják el senkinek, hogy ő a Krisztus. 

Ma ünnepeljük a két szent apostolt, Pétert és Pált. Emlékezetük végigkíséri az egyház majdnem kétezer éves történetét. A hagyomány szerint Péter és Pál ugyanazon a napon halt mártírhalált, 67. vagy 68. június 29-én. Egyiküket keresztre feszítették a Vatikán-dombon – talán azon a helyen, ahol ma a San Pietro in Montorio-templom áll –, másikukat pedig lefejezték a Via Ostiensis mellett. Az „egyház oszlopainak” is hívják őket, különösen a római egyházban, amely nemcsak szentként tiszteli, hanem saját lelki építményének alapját is látja bennük. Tertullianus ókeresztény író úgy beszél Péterről és Pálról, hogy ők nem csupán tanításukat, hanem vérüket is Rómának ajándékozták. A keleti egyházzal pedig (amely közvetlenül karácsony után ünnepli őket) együtt énekelhetjük: „Dicsőség Péternek és Pálnak, az egyház két nagy csillagának, akik a hit mennyboltján ragyognak”. Nemcsak Róma egén ragyognak, hanem azoknak a híveknek a szívében is, akik megtartják igehirdetésüket, és szívükben őrzik tanúságukat arról a hitről, amelyért vérüket ontották. E két vértanú hitére épül a római egyház, és erre a hitre támaszkodik a mi szegény, törékeny, gyenge hitünk is, a mi hitünk is, akik az utolsó órában lettünk keresztények. Magunk előtt látjuk őket, ahogyan a Zsidókhoz írt levél szavai szerint megemlékezünk példájukról: „A bűn elleni küzdelemben még nem álltatok ellen a véretek ontásáig” (Zsid 12,4). Péter és Pál a vére ontásáig ellenállt.

Ma visszatérnek közénk, hogy szavaikkal és életükkel hirdessék az Igét. Máté írja, hogy az Úr magához hívta a tizenkettőt, és kettesével elküldte őket. Kettőt közülük, Pétert és Pált, a messzi Palesztinából egészen Rómáig küldött, hogy hirdessék az evangéliumot. Egymástól nagyon különböző emberek voltak, az egyik „egyszerű galileai halász”, a másik „mester és tudós”, ahogy a mai liturgia prefációjában énekeltük. Különbözött egymástól hitük története is. Pétert Jézus hívta el, amikor épp a hálóját javítgatta a Galileai-tó partján. Egyszerű halászember volt, aki becsületesen végezte olykor nagyon nehéz munkáját. Ugyanakkor nem hiányzott lelkéből az egyhangú élet miatti nyugtalanság, és vágyott egy olyan új világra, amelyből nem hiányzik a szeretet, ahol a közöny és a gyűlölködés vereséget szenved. Amint ez a fiatal názáreti tanító gazdagabb életre hívta, hogy embereket halásszon, és ne halakat, „azonnal otthagyta hálóját és követte őt”. Később a Tizenkettő között találjuk. A heves természetű és határozott ember típusát testesíti meg. Mégis elég egy szolgálólány, hogy árulásra késztesse. Az igazi Péter az a gyenge Péter, aki hagyja, hogy megérintse Isten lelke, és a tanítványok közül elsőnek jelenti ki: „Krisztus vagy, az élő Isten fia”, ahogy az evangéliumban hallhattuk (Mt 16,16). Az Úr pedig ebből a gyengeségből alkotta meg a „sziklát”, hogy megerősítse a testvéreket.

Az ifjú Pállal viszont azok oldalán találkozunk, akik Istvánt megkövezik. Az ő lábához tették le ruháikat megőrzésre. Elkeseredett küzdelmet folytatott a fiatal keresztény közösség ellen. Még engedélyt is kért, hogy üldözhesse őket. A damaszkuszi úton azonban az Úr úgy látta jónak, hogy leessen magabiztosságának és gőgjének magas lováról – e két jellemvonás sokkal erősebb a paripánál, amelyen ült. A földre sújtva, a porból az égre emelte tekintetét, és meglátta az Urat. Ez alkalommal – mint Péter az árulás után – Pál is érezte, hogy megérinti valami a szívét. De az ő szeméből nem fakadtak könnyek, hanem zárva maradt: elvesztette látását. Őt, aki megszokta, hogy másokat irányít, kézen fogva kellett Damaszkuszba vezetni. Az örömhír, amelyet Ananiás hirdetett neki, megnyitotta a szívét és a szemét. Pál először a zsidóknak, később a pogányoknak hirdette az Igét, és sok közösséget alapított. Hogy küldetését elvégezze, még Péterrel is szembeszállt, ha kellett: „Ám az Úr mellém állt – írja Timóteusnak –, és erőt öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, s tudomást szerezzen róla minden pogány. Így megmenekültem az oroszlán torkából. Az Úr ezután is megszabadít minden gonosz cselvetéstől és átment mennyei országába” (2Tim 4,17–18).

Az egyház kezdettől fogva tudatosan együtt emlékezett rájuk, hogy újra egységbe illessze tanúságtételüket. Ők ketten alapították meg Krisztus egyetlen egyházát, egymástól oly különböző gazdagságukkal, karizmájukkal. Jellemvonásaik valamiképpen részét képezik az egyház hitének és életének, vagyis a mi hitünknek. Elmondhatjuk, hogy nem lehet mindenki egyforma módon keresztény. Hitünknek egyszerre kell táplálkoznia mindkét nagy tanúságtevő szelleméből: Péter alázatos, szilárd hitéből, és Pál nagylelkű, egyetemes szívéből. A hívek és az egyházak nem önmagukért vannak, hanem azért, hogy hirdessék az evangéliumot. Mindenkinél inkább kötelessége ez a római egyháznak és minden tagjának. Péter és Pál apostol ma leül közénk, és biztat, hogy ne zárkózzunk magunkba, ne csak saját, akár vallási természetű gondjainkkal törődjünk, hanem érezzük sürgető szükségét testvéreink hitbéli megerősítésének. Menjünk ki a többiek közé, és hirdessük az evangéliumot mindazoknak, akik még nem fogadták be életükbe!

Az apostolok imádsága