Tóbiás 13,2;6-8
Áldott legyen az Úr, akinek uralma örökké tart
2 „Áldott legyen az
élő Isten, mert uralma örökké tart. Mert büntet és kegyelmez,
letaszít az alvilág mélységeibe, s felhoz a pusztulás helyéről
– senki sem szabadulhat a kezéből.
6 Ha szívetek,
lelketek mélyéből hozzá tértek, s igaz életet éltek színe
előtt, felétek fordul, és nem födi el előletek arcát.
7 Fontoljátok meg, mit
tett veletek, s fennhangon magasztaljátok. Mondjatok köszönetet az
igazságos Úrnak, magasztaljátok az örökkévalóság Királyát!
8 Számkivetésem
földjén én is dicsőítem, hirdetem hatalmát és nagyságát a
bűnös népnek. Térjetek meg, bűnösök, igaz tetteket vigyetek
végbe színe előtt. Ki tudja, talán hozzátok is irgalmas lesz és
megkönyörül rajtatok.
A mai liturgia az
ötödik, egyben utolsó imádságot veszi velünk, amely Tóbiás
könyvében található. Az elmúlt hétköznapok
liturgiáinak szövegei Tóbiás könyvének eseményeit mesélik el.
Ma a liturgia, az utolsó fejezet olvasmányával Tobit imádságát
adja ajkunkra, amelyben Istent áldja azokért a javakért, és
könyörületért amelyeket kapott. A száműzetésben élő idős
apja tudja, hogy nem látja többé Jeruzsálemet. Tobit Jeruzsálemre
figyel, arra a városra, amely “az Úr székhelye örökké”
(13, 17), ahol a zsidó nép békében él együtt. Tobit álma
mindenki vágyakozását magába hordozza, hogy a béke városában
lakjon. A keresztényeknek is a Mennyei Jeruzsálem – így írja a
Jelenések könyve – azt a vágyat jelenti, hogy minden város
legyen a béke városa. Ma viszont már tudjuk, hogy főleg a
nagyvárosok az erőszak és az igazságtalanságok helyei lettek.
Tobit látomása bizonyítja, hogy az emberiség városa mindig
gyenge és törékeny azonban „senki sem veszhet el” (13,2) az Úr
kezéből. Az Úr “letaszít s
felhoz a pusztulás helyéről” .Tobit személyesen tapasztalta meg
a bizonytalanságot és a gyengeséget, a balszerencse égető
fájdalmát, de tekintetét az Úrra emelte és megértette: „ő a
mi Urunk, ő a mi Istenünk, ő a mi Atyánk, Isten örökkön-örökké”
(13,4) Miután személyesen megismerte Istent, elbeszéli hit-testvéreinek (nem csak nekik): ha a sötétség pillanataiban
rábízzák magukat az Úrra, megtapasztalhatják irgalmát. Az Úrban
való remény sosem hátrafelé visz, hanem Ő akarja, hogy örüljenek
gyermekei. Ehhez rá kell bíznunk magunkat. Tobit erre buzdít
mindenkit: “Ha szívetek, lelketek mélyéből hozzá tértek..
felétek fordul, és nem födi el előletek arcát.” (6 v) „Térjetek meg,
bűnösök, igaz tetteket vigyetek végbe színe előtt. Ki
tudja, talán hozzátok is irgalmas lesz és megkönyörül
rajtatok.”(6 v) – folytatja Tobit. Ha az emberek azt választják
, hogy megtérnek az Úrhoz – Tobit saját tapasztalata szerint biztatja őket – “Fontoljátok meg, mit tett veletek, s
fennhangon magasztaljátok.” (6 v) Később azt írja
Jeruzsálemről: “Ragyogó világosság támad a föld minden
táján.” (13,11) Jeruzsálemből jön
minden népnek a megváltás: “Eljön számtalan nép, messziről,
a föld határairól, hogy Urunk, Istenünk szent nevének közelében
lakjék.” (11 v) A megváltás egyetemességének látomása ez,
amelyet a próféták megfigyeltek és minden hívőnek feladata,
hogy ezt a látomást megélje és magáénak is érezze. Tobit
velünk is megosztja itt a harmadik évezred elején. Szükséges
tehát álmodni és azon munkálkodni, hogy a népek egy nagy
családként, békében az Úr köré gyűljenek.
Előesti imádság
