Június 8., csütörtök

128 (127). zsoltár – Boldog, aki féli az Urat

Imádság az Egyházért 

1 Boldog, aki féli az Urat,
aki az ő útjain jár.

2 Élvezheted majd, amit kezed szerez,
boldogságban és bőségben fogsz élni.

3 Feleséged házad bensejében
hasonlít a termő szőlőtőhöz,
s mint a hajtások az olajfát,
gyermekeid úgy veszik körül asztalodat.

4 Lám, ilyen áldásban részesül az ember,
aki féli az Urat.

5 Áldjon meg téged Sionból az Úr,
hogy lásd Jeruzsálem boldogságát
életed minden napján!

A napi olvasmányok között szinte teljes egészében elimádkozzuk a 128. zsoltárt. A zsoltár kezdő szavai a hívő boldogságát hirdetik: „Boldog, aki féli az Urat, aki az ő útjain jár” (1). A zsoltár közepén újra elhangzik: „Lám, ilyen áldásban részesül az ember, aki féli az Urat” (4). Az Úr félelme, az istenfélelem nem a félelemből születik, hanem a hitből, vagyis annak tudatából, hogy a legmagasztosabb dolog, legdrágább kincsünk előtt állunk. Ezért kell félnünk, hogy tönkre ne tegyük, vagy ami még rosszabb, el ne feledkezzünk róla. A Második Törvénykönyv szerint az Úr félelme, szeretete és szolgálata a hit emberének egymást kiegészítő jellemvonásai. A Példabeszédek Könyvének első sorai segítenek megértenünk, mennyire elengedhetetlen az Úr félelme a bölcsesség megszerzéséhez: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme” (Péld 1,7). Aki ezt gyakorolja, azt megáldja az Úr és élete gazdag gyümölcsöt terem. Szükség van az Isten félelmére ebben a világban, ahol túlságosan gyakran tartjuk magunkat mindenhatónak, sőt azt hisszük, mi vagyunk az urak a többi ember élete és az egész teremtett világ fölött. Valójában azonban az, aki úrnak képzeli magát, nagyon könnyen tönkreteszi saját magát és a többi embert. Egy ókori keresztény tudós, Cassiodorus azt írja erről a zsoltárról: „»Boldog, aki féli az Urat« – e szavak azt jelentik, hogy aki úgy él, hogy közben retteg e világi javainak elvesztésétől, az nem boldog. E félelmek meggyengítik és félelemmel töltik el az embert, hogy ne tudjon növekedni, hanem meggyengüljön, ne tudjon felemelkedni, hanem elkerülhetetlenül elbukjon. Az Isten félelme ezzel ellentétben a szeretet ajándéka, a szolgáló szeretet forrása, a jóság jele. A helyes félelem bátorítja a hívőt, megerősíti a szenvedőt, megmutatva neki, hogy nincsen öröm e félelem nélkül.” A zsoltáros nem elítélően vagy bírálattal ábrázolja a jólétet, sőt lelkesedéssel szól kezünk munkájának értékéről; Isten áldását kéri, hogy jólétben és az élet teljességében élhessünk. A szeretettel és élettel teli család képét alkalmazza a zsoltáros az istenfélelem gyümölcseinek bemutatására is. Amoris Laetitia kezdetű apostoli buzdításának elején Ferenc pápa ezzel a zsoltárral ábrázolja, milyen erő lakik abban a családban, amely az Úrra bízza magát. Érvényes ez az egyházra is, amely „Isten családja”, és minden közösségre. Az istenfélelem segít az embereknek, hogy békében és jólétben éljenek együtt. Az Úr áldását adja arra, aki féli őt és rá hagyatkozik. A Számok könyvében Isten így áldja meg a hívőket: „Áldjon meg az Úr és oltalmazzon! Ragyogtassa rád arcát az Úr, s legyen hozzád jóságos! Fordítsa feléd arcát az Úr, s adjon békét tenéked!” (Szám 6,24–26). Mi magunk is megtapasztaltuk, mennyire hatékony az Úr áldása. Amikor hagyjuk, hogy Isten igéje vezessen minket, életünk emberségesebbé válik és képesek leszünk jót tenni. Az áldáshoz az kell, hogy az ember ne egyedül, saját erejéből akarjon szembenézni az élettel, hanem hagyatkozzon rá az Úrra, aki csak a javunkat akarja.

Imádság az Egyházért