Június 21., szerda



112 (111). zsoltár – Boldog ember, aki féli az Urat

Imádság a szentekkel

1 Alleluja! Boldog ember, aki féli az Urat,
akinek öröme telik törvényében.
2 Törzse hatalmas lesz a földön,
áldás van az igazak nemzedékén.
3 Házát bőség és gazdagság tölti el,
igazsága megmarad örökre.
4 A jóknak világít, mint fény a sötétben,
kegyes, igazságos és irgalmas.
9 Osztogat a szegénynek és adakozik,
igazsága megmarad örökre,
ereje dicsőségesen fölemelkedik.

A 112. zsoltár kezdő sorai a hívő ember boldogságát hirdetik. A hívőnek ugyanis – ahogy a zsoltáros fogalmaz – nagy öröme telik Isten igéjének befogadásában. Szent Jeromos fejti ki, hogy az öröm abból fakad, hogy a hívő ember nem félelemből tartja meg az Úr parancsolatait, hanem szabad akaratából, és nem átmenetileg, hanem teljességgel végre akarja hajtani azokat. Hiszen a hívő ember az, aki meghallgatja Isten szavát, és tettekre váltja azt. Szívesen hallgatja, és gonddal őrzi a szívében. Gyarapítani kell a Szentírás tiszteletét, hogy minden ember könyvévé váljon ez a szöveg, amely az emberi szavak alakjában Isten igéjét hordozza. Ebből a szemszögből is értelmezhetjük azt a boldogságot, amely az Úr félelméből fakad (1). Azt mondhatjuk, hogy az Úr félelme vonatkozik arra a tiszteletre is, amellyel az Írásokat kell körülvennünk. Hiszen ezek tartalmazzák Isten szavát. A II. Vatikáni Zsinatnak valóban nagy vívmánya volt, hogy újra a hívők kezébe adta a Bibliát. De szükség van arra, hogy tovább gyarapodjon a Szentírás tisztelete. „Az Egyház mindenkor tisztelte a Szentírást, mint magát az Úr testét is, az élet kenyerét ugyanis, főleg a szent liturgiában, mind Isten igéjének, mind Krisztus testének asztaláról szüntelenül veszi és nyújtja a híveknek” – olvassuk a Dei Verbum kezdetű dogmatikus konstitúcióban (21). A hívőnek pedig minden nap táplálkoznia kell vele. Szent Pál így emlékezteti Timóteust arra, hogy mennyire fontos Isten szava a közösség életében: „Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre” (2Tim 3,16). A közösség – s így a hívő ember is –, ha az élet Kenyerével táplálkozik, erő tölti el, „törzse hatalmas lesz a földön” (2) és áldás van hajlékán. Isten áldása kíséri azt a közösséget, amely annak a missziós küldetésnek a gyümölcseit takarítja be, amit a szeretet evangéliumának hirdetése jelent, minden ember számára. Ha a tanítvány szívébe fogadja az Igét, maga is „kegyes, igazságos és irgalmas” lesz, mint az Úr (4). A zsoltáros pedig így folytatja: „Osztogat a szegénynek és adakozik, igazsága megmarad örökre, ereje dicsőségesen fölemelkedik” (9). A szegények iránti szeretet mondhatni egyenesen következik Isten Igéjének hallgatásából. Aki az Urat hallgatja, annak a szíve hasonlóvá válik az Úr szívéhez: bőkezűen adakozik a szegényeknek. Jézus tanítványainak a szegények iránti megkülönböztetett szeretete fémjelzi az Egyház egész hagyományát. A Sant’Egidio Közösség tapasztalata ezt tette meg egész életének értelmévé, „titkává”. Isten és a szegények szeretete nem más, mint egyetlen érem két oldala. Elválaszthatatlanok egymástól. A Szentírásban szilárdan gyökerező keresztény élet megélésének egyik módja ez. És a leghatékonyabb módja annak, hogy tanúságot tegyünk Isten minden ember, de különösen is a szegények iránt való szeretetéről.
Imádság a szentekkel