Az Úrnapja az Oltáriszentség, az Úr teste és vére iránti
mély szeretet kifejezése. Pál apostol írja a korintusiaknak: „Én ugyanis az
Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján
fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: ’Vegyétek és egyétek, ez
az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre’. Ugyanígy a vacsora
után fogta a kelyhet is, és így szólt: ’Ez a kehely az új szövetség az én
véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre’”. Az Úr
maga buzdítja mindenkori tanítványait, hogy újra és újra ismételjék meg ezt a
szent vacsorát az ő emlékezetére. Az apostol pedig hozzáfűzi: „Valahányszor
ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek,
amíg el nem jön”. Ugyanazt a vacsorát ismételjük meg, nem másikat, még ha fenn
is áll annak kockázata, hogy belefáradunk. Az eucharisztia ünneplésekor
mindig ugyanazt a húsvétot ünnepeljük meg, amit egykor Jézus ünnepelt. Az Oltáriszentség
kegyelme abban rejlik, hogy részesévé tesz az Úr egyetlen húsvétjának.
Az egyház megőrzi Jézus szavainak konkrétságát; ebben a
kenyérben és ebben a borban az ő testét és vérét tiszteli, hogy ma is
találkozni lehessen vele. Hozzátehetjük még, hogy a kenyérben és a borban az Úr
nem akárhogy van jelen, hanem „megtört” testként és „kiontott” vérként. Olyan
valakiként, aki úgy él az emberek között, hogy semmit sem tart meg magának.
Odaajándékozza az egész életét a kereszthalálig, egészen odáig, hogy szívéből „vér
és víz” folyik. Nem kímélte önmagát semmiben. Egészen az utolsó pillanatig
semmit sem tartott meg magának. Ez a megtört test, ez a kiontott vér
mindannyiunk, az egész világ számára botrány, hiszen hozzá vagyunk szokva, hogy
csakis saját magunkért éljünk, és az életünkből lehetőleg minél többet
megtartsunk saját magunknak. A kenyér és a bor, amelyet többször is felmutatnak
nekünk a szentmise során, szembesít minket az önszeretetünkkel, a saját
testünkre irányuló aprólékos figyelemmel, azzal a precíz gondoskodással, amivel
óvjuk magunkat, és igyekszünk elkerülni a feladatokat és a fáradságot.
Mindazonáltal a kenyeret és a bort megkapjuk ajándékba. Továbbra is megtöretik
és kiontatik érettünk, hogy általa megszabaduljunk rabságunkból, meglágyuljon
keménységünk, felmorzsolódjék fösvénységünk, csorbuljon önszeretetünk. A kenyér
és a bor amellett, hogy kiszakít önmagába forduló, magányra kárhoztatott
világunkból, össze is gyűjt bennünket, és megalkotja belőlünk Krisztus egyetlen
testét.
Pál apostol, felismervén annak a misztériumnak a
gazdagságát, amelynek részesei vagyunk, szigorúan arra int, hogy tisztelettel
és félelemmel közelítsünk hozzá: „Tehát vizsgálja meg magát mindenki, s csak
úgy egyék a kenyérből és igyék a kehelyből, mert aki csak eszik és iszik anélkül,
hogy megkülönböztetné az (Úr) testét, saját ítéletét eszi és issza” (1Kor
11,28–29). De vajon ezután az önvizsgálat után akad-e köztünk bárki, aki
közeledhet a szentséghez? Jól tudjuk, milyen gyöngék és bűnösök vagyunk,
ahogyan a zsoltárban is énekeljük: „Gonoszságomat beismerem, bűnöm előttem
lebeg szüntelen” (Zsolt 50,5). A liturgia azonban segítségünkre siet, és
ajkunkra adja a kafarnaumi százados szavait: „Uram, nem vagyok méltó, hogy
betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul!” (Mt 8,8). Csak
szólj egy szót…. Igen, az Isten Szava arra hív, hogy közeledjünk hozzá, tartsuk
tiszteletben. Olyan szó, ami megbocsát és meggyógyít. Csak miután meghallgattuk
Isten Szavát, amely megtisztította és felmelegítette szívünket, akkor lépünk az
Úr asztalához. Előbb Isten Szavával táplálkozunk, majd az Oltáriszentség
kenyerével. Olyan ez, mint egy különleges lakoma, ahol mindig ugyanazt a
táplálékot kapjuk, magát az Úr Jézust, aki étellé lett mindannyiunk számára.
Imádság az Úr napján
