Június 16. péntek

116 (115). zsoltár – Dicsőítő áldozatot mutatok be neked, Uram
10 Telve voltam bizalommal akkor is, amikor így szóltam:
„Mély megaláztatásban lett részem.”
11 Kétségbeesésemben ezt mondtam:
„Az emberek gonoszak mind.”
15 Az Úr szemében drága dolog
az igazak halála.
16 Uram, a te szolgád vagyok,
szolgád vagyok, szolgálódnak fia.
Te oldottad meg bilincseimet,
17 Dicsőítő áldozatot mutatok be neked.
Segítségül hívom az Úr nevét.
18 Amit az Úrnak ígértem, feláldozom
egész népének színe előtt.

A mai nap liturgiája a 116. zsoltár utolsó sorait adja ajkunkra. Ez a részlet a templomban, a gyülekezet előtt elhangzó imádságként jelenik meg előttünk, amelynek során köszönetet mondanak az Úrnak nagy ajándékáért. Így szól a zsoltáros: „Veszem az üdvösség kelyhét, és segítségül hívom az Úr nevét. Teljesítem az Úrnak tett fogadalmaimat egész népe előtt.” (13–14) A keresztény hagyomány ezeket a szavakat gyakran az Eucharisztiára vonatkoztatta, az Isten iránti hálaadás legmagasztosabb pillanatára. A zsoltáros szavai kezdettől fogva a hívő embernek az Úr iránt érzett intenzív szeretetét hirdetik: „Szeretem az Urat, mert meghallgatta könyörgésem szavát” (1). Erős és szenvedélyes szeretet ez. Istenhez való viszonyukban nincs is alternatívája a szeretetnek: Ő előbb szeretett minket, és mindörökre szenvedélyes szeretettel van irántunk. A zsoltár első részében a zsoltáros röviden összefoglalja múltját, ezzel mutatva meg, hogy az Úr mindig mellette volt a bizonytalanság és az elhagyatottság pillanataiban. „Telve voltam bizalommal akkor is, amikor így szóltam: »Mély megaláztatásban lett részem.« Kétségbeesésemben ezt mondtam: »Az emberek gonoszak mind«” (10–11). Mindenki megtapasztal ahhoz hasonló nehéz helyzeteket, mint amelyeket a zsoltáros felidéz. Ma is mennyi ember története szól az elhagyatottságról! Mennyi erőszak sújtja főleg a leggyengébbek életét! Mennyi árulás fakad abból, hogy csak önmagunkra gondolunk! És mindannyian jól tudjuk, hogy egyedül az Úr nem árul el, nem hagy el minket, nem aláz meg minket. Jézus példája ebben az értelemben rendkívüli. Nem azért jött, hogy magát szolgálja, hanem hogy minket szolgáljon, és megmentsen minket abból a sok szolgaságból, amelyek elnyomnak. Még halálunkat is szívén viseli, ahogy a zsoltáros mondja: „Az Úr szemében drága dolog szentjeinek halála” (15). Az Úr még halálunk pillanatában is mellettünk áll, amikor az emberek gyakran tapasztalják meg az elhagyatottságot. És legfőképpen ott áll a hívők mellett, hogy megvédje hitüket. Valóban „drága dolog” a szemében ez a halál. A mi szemünkben is ilyennek kellene lennie. És példát és ösztönzést kellene merítenünk ebből ahhoz, hogy lelkesebben hirdessük az evangéliumot, amely megoldja a szolgaság bilincseit (16). A zsoltáros ezért buzdítja a hívőket, hogy ne szűnjenek imádságban állandóan az Úrhoz fordulni: Jahve nem fárad bele abba, hogy meghallgassa őket, és soha nem tagadja meg a segítséget. A zsoltár első sorai egy olyan igazságra emlékeztetnek, amely végigvonul az egész Szentíráson: „Nyomorult voltam és szabadulást hozott” (6). Az Úr meghallja a szegények kiáltását, és mindig segítségükre siet. A hívő embernek valóban elég egyedül az Isten, egyedül őt kell dicsőítenie, hogy megmentse őt ellenségeitől és a haláltól. Egy zsidó bölcs gyönyörű imája így fogalmazza meg ezt: „Szerető, irgalmas atya, állítsd szolgádat szolgálatodra... Ó drága, ó gyönyörű, ó világ ragyogása, lelkem elemészti az irántad való szeretet. Kérlek, Istenem, gyógyítsd meg, feltárva előtte édes arcodat. Akkor majd újra erőre kap, és hűségesen szolgál téged mindörökké. Ó, örök Atya, könyörülj meg és irgalmazz szerető fiadnak, aki öröktől fogva azért epekedik, hogy meglássa hatalmadat és dicsőségedet! Ó édes, hőn vágyott Istenem, siess, siess és nyilatkoztasd ki magad! Tárd fel magad, és terjeszd ki fölém békédet! Tündököljön dicsőségedben a föld, minden élő hozzád igyekezzék. Siess, kedvesem; itt az idő, add meg nekem kegyelmedet, mint azelőtt!”
A Szent Kereszt imádsága