Június 20., kedd

146. zsoltár – Dicsérd, lelkem, az Urat

1(Alleluja!) Dicsérd, lelkem, az Urat!
2Áldom az Urat, ameddig élek,
dicsőítem Istent, ameddig vagyok.
5Jó annak, akinek Jákob Istene a gyámola, 
aki az Úrba, Istenébe veti reményét,
6aki mindent alkotott: az eget és a földet,
a tengert és minden élőlényét.
Hűséges marad mindörökké,
7az elnyomottaknak igazságot szolgáltat,
az éhezőknek kenyeret osztogat.
Az Úr megszabadítja a foglyokat,
8az Úr megnyitja a vakok szemét,
az Úr fölemeli a megalázottakat,
az Úr szereti az igazakat,
9az Úr megőrzi az idegent,
pártját fogja az özvegynek és árvának,
de a gonosz ember útját zsákutcába viszi.

Az Úr az egyetlen reményünk. A ma olvasott 146. zsoltárt ezzel a megállapítással lehetne összefoglalni. A zsoltáros arra buzdítja szívét, hogy dicsérje az Urat, és ebben példát mutatva mondja: „Áldom az Urat, ameddig élek, dicsőítem Istent, ameddig vagyok (2). Egyedül Isten üdvözít! A zsoltáros óva int az emberben való bizakodástól: csalódáshoz vezet. Könnyen találunk menedéket az emberi dolgokban, a világi logikában, azt gondolva, hogy az „emberi hatalom” megment. Már Izajás is figyelmeztet rá, hogy ne a föld hatalmasainak kezébe helyezzük a biztonságunkat: „Egyiptom ember és nem isten, lova csak test és nem lélek. Ha az Úr kiterjeszti kezét: összerogy a segítséget nyújtó, elesik a megsegített, és így egyaránt elvesznek” (31,3). Ellenben boldog, aki az Úrban bízik és rá bízza életét: „Jó annak, akinek Jákob Istene a gyámola” (5). És felsorolja Isten tetteit, amelyekben megmutatkozik az emberiség iránti szeretetének ereje, és amelyeknek egyértelmű következménye az Istenben bízók boldogsága. Mondhatjuk, hogy minden felsorolt cselekedet Isten gazdag „nevének” egy-egy további vonására mutat rá. Az Úr – kezdi a zsoltáros – igazságot szerez az elnyomottaknak, lehajol az éhezőkhöz, kiszabadítja a foglyokat, visszaadja a vakoknak látásukat, felemeli a porból az elesetteket és eltiportakat, védelmezi az idegent (akik etnikumát senki nem védi), megvédi az árvát és az özvegyet (a legvédtelenebbeket), szeretetét kiárasztja az igazakra, miközben a bűnösök ellen fordul, lesújt rájuk és terveiket megsemmisíti. E szavakat hallgatva szinte szó szerint csengenek fülünkbe Jézus szavai a názáreti zsinagógában: „Az Úr Lelke van rajtam; … hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét” (Lk 4,18–19). A Biblia minden lapja úgy mutatja be Istent, hogy kiváltságos teremtménynek választotta a szegényeket. És már kezdettől fogva, a Teremtés könyvének első lapjától megmutatja Ábel iránti figyelmét. Isten jobban szereti őt Káinnál, nem szeszélyből, és nem is azért, mert az első jobb volt a másodiknál. Isten azért szereti jobban Ábelt, mert gyengébb, törékenyebb (az Ábel név fuvallatot, gyengeséget jelent). És a gyengék iránti szeretet miatt figyelt az Úr jobban oda Ábelre. Káin ezt nem értette meg és gonosszá lett. És szintén a gyengék iránti szeretettől vezetve küldte el az Úr Fiát a földre, hogy megmentsen minket. Pál apostol emlékeztet erre minket: „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,6–8). Isten természete, maga a létezése magában hordja azt, hogy a szegényeket választja első barátainak. Isten ilyen, ezt ismétli kitartóan az Szentírás. Az egyháznak is Isten nyomdokaiban kell járnia. Az egyház a szegények barátja.
Imádság Máriával, Urunk édesanyjával