ApCsel 2,1–11; Zs 103; 1Kor 12,3–7.12–13; Jn 20,19–23
„Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen
mindnyájan együtt voltak.” (ApCsel 2,1). Ötven nap telt el húsvét óta, s Jézus
százhúsz követője (a tizenkettő a tanítványok csoportjával, Máriával és más asszonyokkal)
egybegyűlt, ahogy az már szokásukká vált, az utolsó vacsora termében. Jézus
tanítványai ugyanis húsvét óta nem hagytak fel azzal, hogy összegyűljenek
imádkozni, hallgassák a Szentírást és testvériségben éljenek. Ez az apostoli
hagyomány soha nem szakadt meg később sem, ma is folytatódik. A keresztények
nemcsak Jeruzsálemben, hanem a világ oly sok más városában továbbra is
összegyűlnek „ugyanazon a helyen mindnyájan együtt”, hogy Isten szavát
hallgassák, táplálkozzanak az élet kenyerével és együtt éljenek az Úrra
emlékezve.
Pünkösd napja meghatározó eseménynek bizonyult a tanítványok
számára, a teremben és a termen kívül zajló események miatt. Az Apostolok
Cselekedetei elbeszéli, hogy délután „egyszerre olyan zúgás támadt az égből,
mintha csak heves szélvész közeledett volna”, s betöltötte a házat, ahol a
tanítványok tartózkodtak. Olyan volt, mint egy földrengés, hallatszott egész
Jeruzsálemben, olyannyira, hogy sokan odasereglettek ajtajuk elé, hogy lássák,
mi történik. Mindjárt nyilvánvaló volt, hogy nem egyszerű földrengésről van
szó. Hatalmas rázkódás történt, mégsem dőlt össze semmi. Kívülről nem látszott,
mi minden omlott le belül. A teremben ugyanis a tanítványok valódi földrengést
tapasztaltak, amely bár alapvetően belül zajlott, mégis láthatóan mindannyiukat
s a környezetüket is magával ragadta. „Majd lángnyelvek jelentek meg nekik
szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a
Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni.” Az apostoloktól, a
tanítványoktól kezdve az asszonyokig mindannyiuk számára olyan tapasztalat volt
ez, amely mélyen megváltoztatta őket.
A belső földrengésnek, amely megváltoztatta a tanítványok
szívét, kívül is voltak látható jelei. A zárt ajtó kitárult, és a tanítványok
elkezdtek beszélni az összesereglett tömeghez. A népek hosszú, részletes
felsorolása arra utal, hogy az egész világ jelen volt: minden nép ott volt. S
miközben Jézus tanítványai beszélnek, azok mind a saját nyelvükön értik:
„Halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit” – mondják
döbbenten. Az Úr Lelke attól a naptól kezdve elkezdte legyűrni az
áthághatatlannak tűnő határokat. A pünkösd véget vetett Bábelnek. A Szentlélek
új kort nyitott meg, a közösség és a testvériség idejét. Jeruzsálemben, az
utolsó vacsora helyszíne és a város tere között kezdődik el az egyház: a
tanítványok a Szentlélekkel eltelve legyőzik félelmüket, s elkezdenek
prédikálni. Jézus megmondta nekik: „amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd
elvezet benneteket a teljes igazságra” (Jn 16, 13).
A Lélek eljött, s attól a naptól kezdve folyamatosan vezeti
a tanítványokat a világ útjain. A magány, a zavarodottság, az értetlenség, az
árvaság és a testvérgyilkos háború már nem elkerülhetetlenek az emberek
életében, mert a Szentlélek eljött, hogy „megújítsa a föld színét” (Zsolt
104,30). Pál apostol a Galatákhoz írt levelében arra buzdítja a hívőket: „lélek
szerint éljetek, s akkor majd nem teljesítitek a test kívánságait (…) A test
cselekedetei nyilvánvalók: kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás,
babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés,
szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és
ezekhez hasonlók” (Gal 5,16–21). Majd hozzáteszi: „A Lélek gyümölcse viszont:
szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség,
önmegtartóztatás” (Gal 5,22). Ezekre a gyümölcsökre az egész világnak szüksége
van. A pünkösd az egyház születése. A Szentlélek kiáradt ránk is, hogy lépjünk
ki szűklátókörűségünkből, bezártságunkból, tegyünk tanúságot az Úr szeretetéről
és hirdessük evangéliumát minden teremtménynek, a föld végső határáig.
Imádság az Úr napján
