Június 7., szerda

25 (24). zsoltár – Hozzád emelem lelkemet, Uram, benned bizakodom

Imádság a szentekkel

2 Istenem, benned bizakodom.
Ne hagyd, hogy szégyenben maradjak,
ellenségeim ne diadalmaskodjanak rajtam.
3 Hiszen akik benned bizakodnak, azok szégyent soha nem vallanak.
Azok szégyenülnek meg, akik a hűséget könnyen megszegik.
4 Uram, mutasd meg nekem útjaidat,
taníts meg ösvényeidre!
5 Vezess igazságod szerint és taníts engem,
hiszen te vagy az én Istenem és gyámolom,

minden időben benned bizakodom!
6 Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságodról,
és kegyelmedről, mely kezdet óta vezet!
7 Ne idézd fel többé
ifjúságom bűneit és tévedéseit,
jóságodban, Uram,
gondolj rám irgalommal!
8 Megbocsát az Úr és hűséges,
megmutatja az utat a bűnösnek.
9 Az engedelmeseket igazságban vezeti,
az alázatosokat megtanítja ösvényeire.

A liturgia újra a 24. zsoltárt, annak néhány sorát adja ajkunkra. Ez az imádság a hívő ember számára különösen is nehéz, még a hitét is próbára tevő pillanatban száll az Úrhoz. A zsoltáros talán a száműzetésből való visszatérés utáni időkre utal, amikor a visszatérő leghűségesebbeket nem fogadták be saját földjükön azok, akik ott maradtak. Óriási a csalódottságuk. Valóban fojtogató a kérdés, vajon érdemes volt-e hűségesnek maradni az Úr törvényéhez. Megtartja-e az Úr az ígéreteit? Ebben a helyzetben vallja meg a hívő ember az Úrba vetett bizalmát: „Hozzád emelem, Uram, lelkemet, Istenem, tebenned remélek; ne hagyd, hogy megszégyenüljek, és ellenségeim ujjongjanak fölöttem!” (1–2. v.). Ezek a szavak a hívő ember ajkáról törnek fel, aki minden előtte tornyosuló nehézség ellenére bízni akar Istenben. Hitet tesz Isten igazságossága mellett: „Hiszen akik benned bizakodnak, azok szégyent soha nem vallanak. Azok szégyenülnek meg, akik a hűséget könnyen megszegik” (3). A hívő ember jól tudja, hogy az Úr az igaz úton vezérli azt, aki tiszteli törvényét. Ezért száll imádsága az Úrhoz: „Uram, mutasd meg nekem útjaidat, taníts meg ösvényeidre! Vezess igazságod szerint és taníts engem, hiszen te vagy az én Istenem és gyámolom” (4–5). És ezért kérheti az Úrtól, hogy bocsássa meg bűneit, bármily nagyok is azok: „Tekints rám és könyörülj meg rajtam, mert elhagyatott vagyok és szegény! Adj enyhületet szívem gyötrelmének és szabadíts ki bajaimból! Nézd, mekkora elleneim száma, és mily ádáz a düh, amellyel gyűlölnek! Szabadítsd ki, Uram, Izraelt minden szorongattatásából!” A zsoltáros, miközben megvallja félelmeit, feltárja azt az elégedetlenséget is, amely nemcsak akkor nyomasztja szívét, amikor ellenségei veszik körül, hanem akkor is, amikor eltávolodik Istentől. Bizony, semmi nem elégíthet ki minket, egyedül csak Isten. Az imádság az Úr elé állít minket, és kiragad félelmünkből és szomorúságunkból. A zsoltár szavai arra buzdítanak, hogy emeljük tekintetünket az Úrra: „Emlékezzél meg, Uram, irgalmasságodról, és kegyelmedről, mely kezdet óta vezet!” (6). A hívő ember nem önmagában vagy saját következetességében bízik. Mindannyian esendők és következetlenek vagyunk. A szilárd alapot az Úrba vetett bizalom adja, aki soha nem hagy el. Az ő irgalmasságából fakad a mi menekülésünk, üdvösségünk. A zsoltáros, mintha le akarná küzdeni feledékenységünket, amely részben éppen annak következménye, hogy túlzottan csak önmagunkra figyelünk, újra elmondatja velünk: „Irgalmad szerint emlékezzél meg rólam, hiszen te jó vagy, én Uram!” (7). Szent Ágoston így ír erről: „Emlékezzél meg irgalmasságodról, Uram, mert az emberek azt hiszik, megfeledkeztél róla... Emlékezz meg arról, hogy a te irgalmasságod örök. Hiszen soha nem voltál irgalmasság nélkül... és teremtményedet soha nem fosztottad meg oly számos és hatalmas vigasztalásaidtól”. Ezután a zsoltáros újra az Úr jóságát énekli, aki megmenti a bűnöst és vezeti a szegényt: „Édes az Úr és igazságos, ezért útbaigazítja a vétkeseket. Végzésével vezérli az alázatosakat” (8–9).

Imádság a szentekkel