Lk 15,3–7. Az elveszett
bárány
3Erre mondott nekik egy példabeszédet: 4„Ha közületek valakinek van száz juha, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse az egy elveszettet, amíg meg nem találja? 5Ha megtalálja, örömében vállára veszi, 6hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait: Örüljetek ti is – mondja –, mert megtaláltam elveszett bárányomat! 7Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen.
Az
egyház ma Jézus Szent Szívét ünnepli. Habár viszonylag új keletű ünnepről van
szó, gyökerei a kereszténység kezdeteihez nyúlnak vissza. A liturgia prefációja
mintha csak meg akarná világítani számunkra az ünnep mélyebb értelmét, arra hív
bennünket, hogy Jézus szeretetének misztériumáról elmélkedjünk: „Ő csodálatos
szeretetből életét áldozta, s a keresztfán magasba emelve odaadta önmagát
értünk; majd vér és víz ömlött sebhelyéből, mely átszúrt oldalán nyílott, hogy
onnét jöjjenek létre a szentségek, melyekkel egyházát élteti, és mindenki vonzódjék
az Üdvözítő feltárt Szívéhez, mindig örömmel merítve az élet vizéből, melyet az
üdvösség forrása bőséggel áraszt”. A liturgiában az üdvösség forrásaként
éneklünk Jézus szívéről. Igen, ebből a hús-vér szívből, amely semmiben nem
kímélte önmagát, az utolsó csepp vérig odaadta magát, hogy kiragadjon bennünket
a gonosz rabságából, ebből a szívből, amelyből századokon át, szüntelenül árad
a szeretet. Ez a liturgikus emléknap arra hív, hogy figyelmünket Jézus szívének
misztériuma felé fordítsuk: ez a szív hús-vér szív, nem kőből van, mint ahogy
sokszor a miénk. Jézust e megindult, együttérző szív indította nyilvános
működésre.
Máté
írja: Galilea falvait járva, Jézus „látta a tömeget, megesett rajta a szíve,
mert olyan volt, mint pásztor nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült” (Mt
9,36). Egybegyűjtötte és gyógyítani kezdte őket. Jézusban végre beteljesedtek
Ezekiel próféta szavai a jó pásztorról: „Nézzétek, magam gondoskodom nyájamról,
és magam ügyelek rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt
juhai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon
szétszóródtak. Visszahozom őket mindenünnen … hazavezérelem őket. Izrael
hegyein legeltetem őket, a völgyekben és az ország lakott tájain” (Ez
34,11–13).
Mintegy
Ezekiel próféta szavainak folytatásaképpen, Lukács az evangéliumi olvasmányban
megmutatja, milyen nagy szeretettel van a jó pásztor, aki életét is kész
odaadni értük. Minden egyes juhát szereti külön-külön, nem tömegként. Hiszen
mindegyiknek ismeri hangját, nevét, történetét, bajait. Mindegyiket szereti, és
mindegyikben bízik. Egy olyan tömegtársadalomban, amilyen a miénk, ahol
könnyedén előfordul, hogy az embert elfelejtik és névtelenségbe süllyed,
valóban örömhír, hogy az Úr mindannyiunkat egyenként ismer, egyikünkről sem
feledkezik meg. Inkább mi távolodunk, menekülünk el a szeretetétől. Pedig ezzel
azt kockáztatjuk, hogy eltévedünk a mai világ szomorú útvesztőiben. Ez a jó
pásztor viszont az akolban hagyja a kilencvenkilenc juhát, és eljön értünk.
„Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet – írja Ezekiel
próféta, aki ezzel megrajzolja a jó pásztor előképét – bekötözöm a sérültet,
ápolom a beteget, a kövér és egészséges fölött meg őrködöm” (Ez 34,16). Jézus
egyetlen juhát sem hagyja sorsára. Mindig összegyűjti és megőrzi őket. S talán
nem is egyszer fordult már elő, hogy ott kellett hagynia a többi
kilencvenkilencet, hogy utánunk fusson, összeszedjen bennünket, vállára vegyen,
és visszavigyen az akolba.
Jézus
szíve, irántunk való szeretete nem ismer semmilyen határt, olyannyira, hogy az
már az emberi logikának ellentmondani látszik. Jól fejezi ki ennek a
szeretetnek a határtalanságát Pál apostol: „noha az igazért is alig hal meg
valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz
tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még
bűnösök voltunk” (Róm 5,7–8). Íme, ez az a szív, amelyet a mai liturgia elénk
tár. Jézus szíve, amely nem szűnik meg értünk és az egész emberiségért dobogni.
Mondhatni, nemcsak hogy a vállán visz minket, de egyenesen szívünkbe árasztja
szeretetét, vagy ha úgy tetszik, akár a saját szívét is nekünk ajándékozza,
ahogy Pál apostol írja: „a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe
az Isten szeretete” (Róm 5,5).
A Szent Kereszt imádsága
