Jer 20,10–13; 69(68).
zsoltár; Római levél 5,12–15; Máté 10,26–33.
„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem
tudják megölni” (Mt 10,28). Amikor Máté evangélista Jézusnak ezeket a szavait
idézte, valószínűleg arra gondolt, amit megtapasztalt közösségében, amelyben
erős ellenkezés támadt. Magának Jézusnak a szavaival akarta megnyugtatni a
közösséget. Az Úr soha nem hagyja el tanítványait. Sőt, bárki, aki életét az
evangéliumért éli, az Úr vigasztalását kapja, különösen akkor, ha nehézségeken,
próbatételeken megy keresztül.
A keresztény közösség számára soha nem volt egyszerű és
problémamentes a kereszt és a feltámadás evangéliumának hirdetése. Szent
Ágoston az Isten városában azt írta, hogy „a tanítványnak a világ üldöztetése
és Isten vigasztalása között kell járnia zarándokútját”. De mit jelent
számunkra ez az evangéliumi buzdítás, hogy ne féljünk az emberektől, egy olyan
időben, amikor nem élünk üldöztetésben? Talán éppen ez a kérdés. Igaz, hogy a
keresztények nagy részét nem üldözik – még ha sok vértanúnk van ma is, a föld
különböző területein –, de könnyen megeshet, hogy sokaknak meggyengül a szíve
egy olyan kultúra hatására, amely belülről üresíti ki a szívet. Könnyen
előfordulhat, hogy egy narcisztikus és egocentrikus mentalitás drámai módon felhígítja
az evangéliumban való hit merészségét, bátorságát, amely eredetileg erő a
változásra, az üdvösségre.
Albert Schweitzer, a múlt században élt protestáns teológus és
zenész, aki életéből több évet töltött Afrikában, Lambaréné lepratelepén, nagy bölcsességgel
mondta el sokszor, hogy az evangéliumot nem szabad megfosztani attól a jellemzőjétől,
hogy hősies, vagyis nem szabad megfosztani a vértanúság dimenziójától. Az
individualista kultúra, amely még a vallási érzést is megmérgezi, azt sugallja,
hogy az üdvösség személyes szinten valósul meg, és ezzel elveszik az egész nép
üdvösségének dimenziója, amelyet az Úr mutat az evangéliumban. A mártírium,
amelyet az evangélium kér, azt a döntést jelenti, hogy az életünket már nem
saját magunkért éljük, hanem az Úrért és a szegényekért. Boldog Óscar Romero
egy homíliájában, amelyet egy halálbrigádok által meggyilkolt pap temetésén
mondott, azt hangsúlyozta, hogy a II. vatikáni zsinat minden kereszténytől azt
kéri, legyen „mártír”, vagyis adja az életét másokért. És hozzátette, hogy
néhány embertől – mint attól a paptól is, akinek a koporsója előtt álltak – azt
kéri, hogy a vérét is ontsa ezért, de azt mindenkitől kéri, hogy másokért élje
az életét. Ez az a kereszténység, amelyre a világnak szüksége van. Az a
kereszténység, amely hajlamos a lemondásra, nem tud erőteljesen és határozottan
reménykedni egy békés világban, nincs benne hősiesség, meggyengül az ereje.
Isten szava a mai vasárnapon arra buzdít, hogy ne féljünk
követni az Urat és tanúskodjunk róla az életünkkel. Az ember könnyen azt
gondolja, hogy az evangélium azt kéri, adjuk alább, lemondások sorozatát kéri, amelyek
során nem törődünk magunkkal és végül a társadalom javát sem szolgáljuk hatékonyan. Éppen
ellenkezőleg! A tanítvány, aki az evangélium útját követi, nem vész el, isten
megtartja: „Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a
földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg
vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti a
verebeknél!”
Istennek ez a szeretetteljes figyelme velünk van abban a küzdelemben
is, amelyet azért folytatunk, hogy hirdessük az evangéliumot a föld végső
határáig. Jeremiás is erről a közelségről tanúskodik: „De az Úr velem van, mint
hatalmas hős, ezért üldözőim elbuknak, és nem győznek; nagyon megszégyenülnek,
mert nem járnak sikerrel” (20,11). A győzelem azonban csakis akkor lehetséges,
ha meghalunk az önmagunk iránti szeretetnek és az evangélium erejére bízzuk
magunkat.
Imádság az Úr napján
