Október 31., kedd

Apostolok Cselekedetei 20,22-24. Az evangélium hirdetése és a mártírhalál


22Most Jeruzsálembe megyek. Nem tudom, mi lesz ott velem, 23csak azt adta tudtomra a Szentlélek városról városra, hogy bilincs és megpróbáltatás vár rám.
24De szóra sem tartom érdemesnek életemet, csakhogy végigfussam pályámat, és teljesítsem a feladatot, amelyet Urunk, Jézus bízott rám, vagyis hogy tanúságot tegyek az Isten kegyelmét hirdető evangéliumról.


Pál elmondja az efezusi presbitereknek, hogy nem múló szeszélyből megy Jeruzsálembe, hanem mert „azt adta tudtomra a Szentlélek”. Nem tudja, mi vár rá. Tudja azonban, hogy az Úr szolgálata ellenségeskedéssel és próbatételekkel jár; vallásos kifejezést használva megpróbáltatásról beszél, vagyis olyan veszélyes helyzetről, melybe az Úrban való hite miatt kerül. Felidézi a halálos veszélyeket is, ahogyan a korintusiaknak írt második levelében is teszi: „Nem szeretném, testvérek, hogy ne tudjatok arról az üldöztetésről, amely Ázsiában ért bennünket: módfelett, szinte erőnkön felül ránk nehezedett, úgyhogy már életünkről is lemondtunk. Sőt magunkban már a halálos ítéletet is elfogadtuk, hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat.” (2Kor 1,8-11) Lukács Efezusba helyezi Pál életének egyik legdrámaibb pillanatát, amikor a Démétriosz ezüstműves által felbujtott városlakók kis híján meglincselik a színházban. Pál jól tudja, hogy az evangélium kiváltja a gonosz erőinek ellenállását. A második korintusi levélben ezt írja: „Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk. Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön.” (2Kor 4,8-11) Az evangélium egyébként soha sem válhat igazán „kortársunkká”, amennyiben szükségszerűen mindig összeütközésbe fog kerülni a korszellemmel, azaz a világ alapvetően egocentrikus gondolkodásával. Ma azonban – talán még inkább, mint eddig- a hívőnek feladata tudatában kell lennie, hogy megőrizhesse életének a közfelfogáshoz képest paradox természetét. Van az evangéliumban egyfajta „másság”, amit csak teljes felhígítása árán lehet megszüntetni. Csakhogy egy felvizezett, ízét vesztett evangélium nem ad életet; nem segít, és a végén nem is kell senkinek. A mártírium viszont az evangélium lényegéhez tartozik. Albert Schweitzer, az ismert protestáns bibliakutató, aki a múlt században egy afrikai lepratelepen élt és gyógyított, így ír: „Ismét azt kell éreznünk magunkban, ami Jézusban hősies volt... Csak így találhat rá kereszténységünk és világfelfogásunk a hősiesség érzésére, amelyből életet meríthet.” Oscar Romero érsek mondta, hogy mártírnak lenni annyi, mint „életünket adni” az Úrért és másokért; ezen belül kevésbé fontos, hogy a vérünket adjuk-e, vagy valami mást. Ami számít, hogy egészen az evangélium hirdetésének szenteljük magunkat. Pál apostol is ezt sugallja, amikor azt mondja, hogy életét szóra sem tartja érdemesnek. Az számít, hogy teljesítsük az evangélium hirdetésének feladatát.
Imádság az Úr anyjával, Máriával