Jézus kereszthalálára
emlékezünk A zsidók a húsvét (pészach) idejének kezdetét ünneplik
Iz 52,13–53,12; Zs 30
(31); Zsid 4,14–16; 5,7–9; Jn 18,1–19,42. Jézus halála
A nagypénteki liturgia
elején a celebráló pap leborul a földre. Jelképes gesztus ez: Jézust követi,
aki az Olajfák hegyén halálfélelmében a földre borult. Hogyan is maradhatnánk
érzéketlenek e hatalmas szeretet iránt, amely még a halált is vállalja, csak
hogy ne hagyjon minket magunkra? Jézus nem akar meghalni: „Atyám, ha akarod,
kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Jézus
jól tudta, mi Isten akarata: Atyámnak „az az akarata, hogy abból, amit nekem adott,
semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.” Isten el akarta
kerülni, hogy elnyeljen minket a gonosz, elragadjon a halál. Jézus nem kerülte
el a halált, magára vette, hogy ne minket roppantson össze. Nem akart
elveszíteni minket. A tegnapi és a mai tanítványok közül egy sem lehet a halál
martaléka.
A szenvedéstörténet tehát
folyamatosan zajlik. Számtalan Olajfák hegyén folytatódik a szenvedés a
világban, mindenütt, ahol még háború van és menekültek milliói zsúfolódnak
össze. Folytatódik ott, ahol az emberek földre borulnak félelmükben.
Folytatódik ott, ahol magukra hagyják a haldoklókat. Folytatódik mindenhol,
ahol az emberek vért izzadnak fájdalmukban és kétségbeesésükben. János
evangéliuma a szenvedéstörténetet az Olajfák hegyétől kezdi. Jézusnak az
őrséghez intézett szavai jól kifejezik szándékát, hogy senki ne vesszen el övéi
közül. Amikor jönnek az őrök, Jézus megy elébük. „Kit kerestek?” Mikor pedig
azt válaszolják: „A názáreti Jézust”, így felelettel: „…ha engem kerestek,
ezeket engedjétek el.” Nem akarja, hogy bántsák az övéit. Ellenkezőleg, meg
akarja menteni őket, távol akar tartani tőlük minden rosszat.
Honnan ered a vele szemben
megnyilvánuló ellenségeskedés? Annak tényéből, hogy irgalmas volt, végtelenül
irgalmas. Onnan, hogy mindenkit szeretett, még az ellenségeit is. Túl sokat
járt a bűnösök és a vámszedők közé. És mindenkinek megbocsátott, ráadásul
könnyen. Nem kellett volna mást tennie, mint Názáretben maradni, kicsit többet
kellett volna gondolnia magára és kevesebbet másokra, akkor biztosan nem a
kereszten végezte volna. Péter pontosan ezt tette. Egy darabig követte az Urat,
aztán visszatért saját útjához, és a szolgálólány bosszantó kérdéseire végül
még azt is tagadta, hogy ismeri Jézust. Ezzel szemben Jézus nem akarta
megtagadni sem az evangéliumot, sem Pétert, sem a többieket. Pedig volt olyan
pillanat, amikor valóban kis híján megmenekülhetett volna. Pilátus meg volt
győződve ártatlanságáról, és csak tisztázni akarta a helyzetet, azért
kérdezgette. Jézus azonban hallgatott. „Nekem nem felelsz? Hát nem tudod, hogy
hatalmam van rá…, hogy keresztre feszíttesselek?” – kérdezte Pilátus. Péter
viszont beszélt, és megmenekült. Jézus hallgatott, mert nem akart elveszíteni
senkit a rábízottak közül, és keresztre feszítették.
Mi is azok között vagyunk,
akiket rábízott az Atya. Magára vette bűnünket, keresztjeinket, hogy könnyítsen
terheinken. Ezért a nagypénteki liturgia középponti eseménye, amikor
ünnepélyesen behozzuk a keresztet, letérdelünk elé és megcsókoljuk. A kereszt
nem átok immár, hanem az evangélium, új élet forrása számunkra. „Önmagát adta
értünk, hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és jótettekben
buzgólkodó, választott népévé tegyen.” (Tit 2,14) - írja Pál apostol. Arra a
keresztre feszítették fel az önszeretet mindaddig legyőzhetetlen törvényét. Ő,
aki másokért élt, még a kereszthalált is vállalta az emberekért, kiforgatta
sarkaiból ezt a törvényt. Jézus megszabadította az embereket attól való
félelmüktől, hogy szolgáljanak, s ne csak önmagukért éljenek. A kereszttel
megszabadított minket önmagunk, saját énünk szolgaságából, hogy karunkat és
szívünket kiterjeszthessük egészen a föld végső határáig. A mai szent
liturgiában nem véletlenül szerepel egészen különleges módon egy hosszú,
egyetemes könyörgés. Mintha a kereszt szárai a föld végső határáig nyúlnának,
hogy mindenki érezhesse Isten szeretetének melegét, gyengédségét. Azt a
szeretetet, amely mindent legyőz, mindent eltakar, mindent megbocsát, mindent
megment.
Nagyheti imádság
