Mt 26,14-25. Jaj az
árulónak!
14Ekkor egy a tizenkettő közül, akit karióti Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz 15és azt mondta nekik: »Mit adtok nekem, ha átadom őt nektek?« Azok megígértek neki harminc ezüstöt. (Zak 11,12) 16Attól fogva kereste a kedvező alkalmat, hogy elárulja őt.
17A kovásztalan kenyerek első napján odamentek a tanítványok Jézushoz, és azt mondták: »Hol akarod, hogy elkészítsük neked a húsvéti vacsorát?« 18Ő azt felelte: »Menjetek el a városba ehhez és ehhez, és mondjátok meg neki: ‘A Mester üzeni: Az időm közel van, tanítványaimmal együtt nálad fogom megtartani a pászkát.’« 19A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát.
20Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkettővel. 21Miközben ettek, így szólt: »Bizony, mondom nektek: egy közületek elárul engem.« 22Erre nagyon elszomorodtak és egyenként elkezdték kérdezgetni: »Csak nem én vagyok az, Uram?« 23Ő így válaszolt: »Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. 24Az Emberfia ugyan elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik.« 25Ekkor megszólalt Júdás, aki elárulta őt: »Csak nem én vagyok az, Rabbi?« Ő azt felelte neki: »Te mondtad.«
Júdás árulásának
elbeszélése mindig fájdalommal és zaklatottsággal tölti el az embert. Júdás harminc
ezüstért képes eladni mesterét: ez egy rabszolga megváltásának az ára volt.
Mennyi keserűség van a most hallgatott részt bevezető szavakban: „egy a
tizenkettő közül”! Igen, a legjobb barátok egyike. Pedig Jézus kiválasztotta
őt, szerette, gondját viselte, megvédte az ellenfelek támadásaitól. Most
azonban ő lesz az, aki eladja őt nekik. Júdás hagyta, hogy fokozatosan
elcsábítsa a gazdagság ígérete, s hogy növekedjék a távolság közte és a Mester
között, egészen az árulásig. Jézus egyébként világosan megmondta: „Nem lehet
Istent és a Mammont szolgálni” (Mt 6,24). Júdás végül a Mammont választotta, s
elindult ezen az úton. Ennek a kalandnak azonban egészen más a végkifejlete,
mint ahogy azt ő előzőleg gondolta. Gyötrődése talán már akkor elkezdődött, mikor
az foglalkoztatta, hogy megtalálja a módot és időt „Jézus átadására”. Már közel
volt a húsvét, az átvonulás ideje, a bárányvacsora ideje, amikor az egyiptomi
rabszolgaságból való szabadulásra emlékeztek. Jézus jól tudta, mi vár rá:
„Közel az időm” - mondja. Megkéri tanítványait, hogy készítsék el a húsvéti
vacsorát, a bárányt, ezzel is megmutatva, hogy nem Júdás „adta át” őt
főpapoknak, hanem Jézus „adta magát” halálra az emberek iránti szeretetből.
Jézus messze is mehetett volna Jeruzsálemtől, visszavonulhatott volna a
pusztába. Ott bizonyára nem tudták volna megtalálni, s elfogni. Mégse tette.
Jeruzsálemben maradt. S úgy döntött, megüli a vacsorát, amelyben a zsidók
megemlékeznek Isten döntéséről, mellyel visszafogadta magához népét,
megszabadítva őket az egyiptomi fogságból. Aznap este szeretetet kért, és ez a
kérés ma is visszhangzik minden tanítványhoz és minden ember fülében: Jézus
szenvedése nem ért véget. A szeretet kérése pedig mindenekelőtt a szegényektől,
gyengéktől, magányosoktól, elítéltektől ered, azoktól, akiknek az élete a
gonoszság martaléka. Mindannyiunknak ügyelnünk kell, hogy távol tartsuk
magunktól az árulás ösztönét, mely mindenki szívében ott rejtőzik. Azon az
estén, hogy lelke szándékát a többiek elől elrejtse, Júdás maga is meg merészelte
kérdezni: „Csak nem én vagyok az, mester?” Gondoljunk saját árulásainkra, nem
azért, hogy súlyuk alatt összeroppanjunk, hanem hogy még szorosabban kötődjünk
Jézushoz, aki ma is vállán hordozza a világ bűneit. A mieinket is.
Nagyheti imádság
