Szent Cirillnek, Jeruzsálem
püspökének emléknapja. Imádság Jeruzsálemért és a Szentföld békéjéért.
Jer 31,31-34; Zsolt 50
(51); Zsid 5,7-9; Jn 12,20-33
„Látni szeretnénk Jézust”.
Ezt kéri néhány görög, akik az ünnep alatt felmentek a városba. „Látni
szeretnénk” a tanítót, aki úgy beszél, ahogy ember még nem beszélt. „Látni
szeretnénk” azt, aki irgalmas a bűnösökhöz, aki nem azért jött, hogy elítélje,
hanem hogy üdvözítse a világot. „Látni szeretnénk Jézust”. Ez a mi elveszett,
összezavarodott, háborúval sújtott világunk kérése, melyben a konfliktusoktól
feldúlt, megkeményedett szívek mindenhol az ellenségeskedés magját hintik el,
sokak karját és elméjét felfegyverezve.
„Ha a búzaszem nem hull a
földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” - mondja
Jézus. Számára nem volt elég, hogy eljött a földre, meglehet, már ez is
bizonyította hihetetlen szeretetét az emberek iránt. Egész életét és halálát
oda akarta adni, egészen az utolsó óráig, az utolsó pillanatig. Nem mintha
Jézus a halált kereste volna. Éppen ellenkezőleg, félt a haláltól. A második
olvasmányként szereplő, Zsidóknak írt levélben ezt olvassuk: Krisztus „földi
életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött ahhoz, aki
meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált.” Ennek
ellenére – és ebben rejlik a kereszt nagy misztériuma – az evangélium iránti
engedelmesség és az emberek iránt érzett szeretet a saját életénél is kedvesebb
volt Jézus számára. Nem azért jött a földre ugyanis, hogy „egymaga maradjon”
hanem, hogy „sok termést” hozzon. E szavakkal írja le az utat, mely a bő termés
felé vezet: „Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a
világban, az megmenti az örök életre.” Érthetetlennek tűnik ez a mondat; és
bizonyos értelemben az is, mert teljesen idegen attól, amit általában érzünk
minderről. Mindannyian szeretnénk megtartani életünket: óvjuk, védjük is azt
mindentől. Senki sem hivatott „gyűlölni” az életet, mint ahogy első pillantásra
az evangélium szavaiból tűnhetne. Gondoljunk azokra a jól kigondolt kúrákra,
melyekkel testünket kényeztetjük, a figyelemre, mellyel körülvesszük. A két
kifejezés (szeretni és gyűlölni) jelentéséhez Jézus életének nyomában járva
jutunk el, ha megértjük, ő hogyan viselkedett, miképpen szeretett és vállalt felelősséget.
Jézus egész életében jobban szerette az embereket, mint önmagát. És ez a
szeretet a kereszt óráján nyilvánult meg a legmagasztosabb módon. Mindannyiunk
élete olyan, akár a búzaszem, mely különleges termést hozhat, túlmutatva rövid
életünkön és korlátolt képességeinken is.
Jézus választása nem
mentes a fájdalomtól. Az ő szeretete nem üres érzelem, vagy puszta érzés; az ő
szeretete határozott, szenvedélyes döntés, mely szembeszáll a gonosszal,
erősebb a gonosznál! „Megrendült a lelkem”. Az eredeti mondatban az ige azt
jelenti: „telve félelemmel”, „halálosan szomorú”. Szegény Jézus! A gonosszal
szemben megrendül, mint minden ember. De nem menekül el egy új helyzetbe, nem
menekül bele a tennivalókba, nem hárítja másokra a felelősséget, nem köt szövetséget
az ellenséggel, nem átkozódik, nem ámítja magát a kard erejével. Jézus
ráhagyatkozik az Atyára, aki küldte őt, hogy megmentse az embereket. A
megrendülést nem fatalizmussal vagy bátorsággal győzi le, hanem az Atya
szeretetébe vetett bizalmával, mert tőle származik a dicsőség, vagyis önmagunk
teljessége. Jézus így szól: „Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az
órától?” Nem, inkább az Atyára bízza magát. Mi is így tehetünk a fájdalom, a
szomorúság, a sötétség órájában, hogy gyengeségünkben meglássuk Isten
dicsőségét, hogy megmutatkozzék a szeretet különleges ereje. Az Atya hangja
ezúttal is felzendül az égből: „Megdicsőítettem és ezután is megdicsőítem.”
Jézus megmagyarázza hallgatóságának, hogy e hang nem érte hallatszott, hanem az
emberekért. Az evangélium hangja ez, mely arra serkent, hogy nyissuk fel
szemünket, hogy ne halasszuk holnapra, hanem már ma értsük meg a búzaszem
titkát, mely meghal, hogy termést hozhasson.
Imádság az Úr napján
