2Krón 36,14-16.19-23; Zsolt 136 (137);
Ef 2,4-10; Jn 3,14-21.
Már a nagyböjti
zarándoklatunk felét is elhagytuk, amikor az egyház liturgiája - megszakítva
ennek az időszaknak a zordságát - „örvendezni” hív bennünket. Még a liturgikus
szín is megenyhül kissé, lilából rózsaszínre vált, hogy a derű idejét
hangsúlyozza. Az örvendezésre való felhívás a nagyböjti időben azt is jelzi,
hogy közeleg már a húsvét, vagyis a jó győzelme a gonosz felett, az élet
diadala a halál felett. Ez az az örömhír, melyet a liturgia hozzánk ma
eljuttat. A húsvét diadala, amely legyőzi a gonoszt és a bűnt, ki kell, hogy
áradjon mindenütt, de különösen is azokra a népekre, amelyek továbbra is
háborútól és erőszaktól szenvednek, s a szegényekre is, akik városainkban élnek.
Minél hamarabb vissza kell adni a reménységet ott, ahol az erőszak és az
agresszió légköre uralkodik. A fogyasztói társadalom embere, akit a fogyasztás
örök hajszájába és bármely vágyának kielégítésébe taszít korunk szellemisége,
egy megállíthatatlan spirálba kerülnek, melynek mozgatója az önszeretet, minden
erőszak gyökere. Egyre sürgetőbb szükség mutatkozik arra, hogy újra rátaláljunk
a vallásos és erkölcsi dimenzióra, amely valamiképp megszakíthatná ezt az
ördögi kört, s értelmet adhatna az életnek, méghozzá nemcsak egyéni, hanem az
egész társadalom üdvössége érdekében.
János evangéliuma
megerősíti, hogy az élet értelmére adott válasz maga Jézus, aki meghalt és
feltámadt. Nikodémus is így érezte helyesnek válaszolni erre, amikor felidézte
a Mózes által a pusztában magasba emelt kígyó történetét, amely megmentette a
kígyók által megmart izraeliták életét: „Amint Mózes fölemelte a kígyót a
pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne
vesszen, hanem örökké éljen.” Már a Bölcsesség könyve is a bölcsességet és
Isten szeretetét érezte meg, e jelenetben, amikor a rézkígyót a megváltás
„jelképeként” határozza meg, hogy emlékeztessen az isteni törvény parancsaira:
„Aki odafordult, megmenekült, nem azáltal, amit látott, hanem általad,
mindeneknek megmentője által.” (Bölcs 16,6-7) A póznára tűzött kígyó János
szemében a keresztre feszített Krisztus jelévé válik, akit az emberiség fölé
emeltek. Az evangélista szerint a „magasba emelt” Krisztus képének nem
szomorúságot vagy a gonosz hatalmába való beletörődést kell kiváltania. A
kereszt az élet forrása, bőkezű forrás, mely ingyenes, bőséges és sosem apad
el: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki
hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Bárkit is érjenek a mai
kígyók mérges harapásai, ha tekintetét a „magasba emelt” emberre veti, máris
megtalálja gyógyulása módját. Maga Jézus mondja majd: „Én meg, ha majd
fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzók.” Az üdvösség, akár az
élet értelme, nem saját vagy hagyományaink erejéből jön el hozzánk. Nekünk
adatik. Az Efezusiaknak írt levelében Pál arra emlékeztet bennünket: „De a
végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy
Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is – így kegyelemből
kaptátok a megváltást” (2,4-5). Visszatér az „örvendezés” motívuma, melyre a
mai vasárnap liturgiája emlékeztet bennünket; örülhetünk, mint a tékozló fiú,
aki hazatértekor ráébred, hogy az ő bűnénél kimondhatatlanul hatalmasabb az
Atya szeretete.
Imádság az Úr napján
