Március 10., szombat

Lk 18,9-14. Példabeszéd a farizeusról és a vámosról

Előesti imádság

 

⁹Néhány elbizakodottnak pedig, akik azt gondolták, hogy ők igazak, és másokat megvetettek, ezt a példabeszédet mondta: ¹⁰»Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. ¹¹A farizeus megállt, és így imádkozott magában: ‘Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. ¹²Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenemből.’ ¹³A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: ‘Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!’ ¹⁴Mondom nektek: ez megigazultan ment haza, amaz pedig nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.«

Jézus gyakran beszél az imádság fontosságáról a tanítványoknak. Mindenekelőtt példát mutat belőle: az evangélisták gyakran ábrázolják Jézust imádság közben. Sűrűn beszél is róla: figyelmeztet, hogy legyünk kitartóak az imádságban, s bízzunk Istenben, aki mindenkor meghallgatja és válaszol rá. A ma olvasott példabeszéd elítéli azt, aki magát igaz embernek érzi és így megy imádkozni a templomba. A mennyei Atyához imádkozva elengedhetetlenül fontos az alázatosság. Könnyen előfordul, hogy a farizeus hozzáállásával lépünk az Úr elé, aki azt gondolja magáról, hogy ő egy igaz ember. Nehezebb magunkat bűnösnek gondolnunk, s a megbocsátásra és irgalmasságra szorulónak. Jézus ezzel a példabeszéddel arra figyelmeztet, hogy a gőgösség és a beképzeltség arra indítanak bennünket, hogy inkább magunkban, s ne Istenben bízzunk, s mi több, arra is, hogy keményen és megvetéssel ítéljünk meg másokat. Az öntelt farizeus tulajdonképpen azért megy fel a templomba, hogy önmagát méltassa Isten előtt. A vámos vele ellenkezőleg, bár jómódú, s az emberek hivatása folytán félve tisztelik, önmagát segítségre ás irgalmasságra szorulónak érzi. Ezért nem jogait érvényesíteni megy fel a templomba, hanem segítséget kér. Jobban hasonlít a koldusra, mivel ő megbocsátásért könyörög, semmint a gazdagra, aki saját jóságát akarja fitogtatni. Jézus világosan elmondja, hogy a vámos bocsánatot nyert, mert nem magában, a saját tetteiben, javaiban, jó hírében bízott, hanem egyedül Istenben. A farizeus pedig, aki el volt telve magával, cselekedeteivel, üres kézzel ment haza. Milyen gyakran viselkedünk mi is úgy az életben, mint a farizeus! Gondoljunk csak arra, milyen nehezünkre esik bűneink beismerése. Mások megítélésének viszont mesterei vagyunk. Az evangéliumi paradoxon azonban egyértelmű: aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik. Ahogyan a zsoltáros énekli: „Aki szegény, az Urat keresi.” Tanuljuk meg ezt az alázatot, mely az Istennel való találkozás útja, ahelyett, hogy magunkat mások fölébe helyeznénk, másokat lenéző bírák módjára, azt gondolva, hogy mi jobbak vagyunk. A vámos megmutatja, hogyan kell viselkednünk, amikor az Úr elé állunk: ismerjük be, hogy bűnösök vagyunk, s kérjük ezért irgalmát és bocsánatát.

Előesti imádság