Kiv 12,1–8.11–14; Zsolt
115; 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15 Az utolsó vacsora
„Vágyva vágytam rá, hogy
ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek” (Lk 22,15) –
mondja Jézus tanítványainak a halála előtti utolsó vacsora kezdetén. Jézus
valójában mindig erre vágyik. Ezen az estén is együtt akar lenni
tanítványaival, a régiekkel és a mostaniakkal, velünk is. Asztalhoz ült a
tizenkettővel, vette a kenyeret, szétosztotta közöttük, és így szólt: „Ez az én
testem, amelyet értetek adok.” Azután fogta a borral telt kelyhet: „Ez az én
vérem, amelyet értetek kiontanak.” Ugyanazok a szavak ezek, amelyeket hamarosan
az oltárnál hallunk majd, és ugyanaz az Úr hív mindnyájunkat, hogy az átváltoztatott
kenyérrel és borral tápláljon bennünket. Eledelünkké teszi magát, hogy hússá
legyen a húsunkból. Ez a kenyér és ez a bor a mennyből alászállott eledel
számunkra, akik a világban zarándokutunkat járjuk. Általuk jobban hasonlítunk
Jézushoz, segítenek, hogy úgy éljünk, ahogyan ő élt. A jóság, a
szolgálatkészség, a gyengédség, a szeretet és a megbocsátás érzéseit élesztik
bennünk. Ugyanazokat az érzéseket, amelyek őt indították arra, hogy megmossa a
tanítványai lábát, mint afféle szolga. A vacsora végeztével Jézus feláll az
asztaltól, leveszi felsőruháját, kendőt köt a derekára, majd vizet önt egy
mosdótálba, letérdel tanítványai elé, és megmossa a lábukat. Júdásét is, aki
nemsokára elárulja őt. Jézus nagyon jól tudja ezt, ennek ellenére elé is letérdel,
és megmossa a lábát. Péter amint észreveszi, hogy Jézus odaér hozzá, tiltakozni
kezd: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus számára nem az a
méltóság, ha állva maradhat, hanem hogy mindvégig szereti a tanítványokat, hogy
le is térdel lábuk elé. Ez az utolsó, nagy tanítás, amelyet még életében intéz
hozzájuk. „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell
mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg”
(Jn 13,14-15). A világ arra nevel, hogy maradjunk talpon, s arra buzdít, hogy
mindenkor egyenesen álljunk, vagy akár érjük el, hogy mások meghajoljanak
előttünk. A nagycsütörtöki evangélium azonban arra buzdítja a tanítványokat,
hogy térdeljenek le, és mossák meg egymás lábát. Új parancs ez, és nagy
ajándékot kapunk általa ma este. A ma esti szent liturgiában a lábmosás csak
jel, amely megmutatja a követendő utat: mossuk meg egymás lábát, kezdjük a
leggyengébbeken, a betegeken, az időseken, a legszegényebbeken, a
legvédtelenebbeken. A nagycsütörtök megtanít minket arra, hogyan éljünk, és hol
kezdjük az életet: az igazi élet nem az, ha szálfa-egyenesen állunk, bezárkózva
saját büszkeségünkbe. Az evangélium szerinti élet azt jelenti, hogy lehajolunk
testvéreinkhez, kezdve a leggyengébbeken. Olyan út ez, amely a mennyből indul,
mégis a legemberibb út. Hiszen mindnyájunknak szükségünk van barátságra,
szeretetre, megértésre, elfogadásra és segítségre. Mindnyájunknak szükségünk
van arra, hogy valaki lehajoljon hozzánk, és arra is, hogy mi magunk hajoljunk
le testvéreinkhez. A nagycsütörtök igazán emberi nap: Jézus szeretetének napja,
aki lehajol, egészen barátai lábáig. És mindenkire barátként tekint, arra is,
aki nemsokára elárulja. Jézus számára senki nem ellenség, számára minden
szeretet. A lábmosás nem pusztán szép gesztus, hanem életmód. A vacsora
végeztével Jézus az Olajfák hegyére megy. Ott újra letérdel, a földre borul,
vérrel verejtékezik a fájdalomtól és a félelemtől. Engedjük, hogy legalább egy
kicsit megérintsen minket ez az ember, aki olyan szeretettel szeret minket,
amilyen még nem volt a világon. És amikor megállunk sírja előtt, mondjuk el
neki, hogy szeretjük, és hogy a barátai vagyunk. Ma az Úr az, akinek szüksége
van arra, hogy valaki vele legyen - jobban, mint nekünk. Halljuk meg kérését:
„Halálosan szomorú a lelkem. Maradjatok itt és virrasszatok velem!” (Mt 26,38)
Hajoljunk le hozzá, és ne tagadjuk meg tőle a vigaszt, hogy mellette vagyunk.
Urunk, ebben az órában nem adunk neked csókot, mint Júdás, hanem mint szegény
bűnösök, lehajolunk, és Mária Magdolnát követve mi is csókjainkkal borítjuk
lábad.
Nagyheti imádság
