Kiv 20,1-17; Zsolt 18 (19); 1Kor
1,22-25; Jn 2,13-25
„A zsidók húsvétjának
közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe.” Számunkra is közeledik a húsvét. Az
egyház pedig anyai gondoskodásával ahhoz a tanítványcsoporthoz csatlakoztat
bennünket, amely Jézust kíséri a város felé. Már három hét eltelt (a nagyböjti
időből), így ideje megkérdezni magunktól, hűségesen megmaradtunk-e a nekünk
javasolt úton. Márcsak azért is, mert a tanítványokhoz hasonlatosan a mi
figyelmünk is könnyen magunkra terelődik az evangélium helyett, miáltal
lelassulnak lépteink és eltávolodunk az Úrtól. Az Úr azonban ismét szól
hozzánk, összegyűjtve bennünket igéje körül. Nem vagyunk meghallgatni való
szavak és elérendő célok nélkül hagyott nép. Tegyük csak fel a kérdést
magunknak: engedjük-e, hogy az Ige fénye világítsa meg lépteinket?
A Kivonulás könyvéből
olvasott rész arra a „tíz szóra” emlékeztet bennünket, amelyet Isten a
Sinai-hegyen adott Mózesnek. Ezek voltak az elsők, melyeket az izraeliták
meghallgattak. A Tízparancsolat, ha figyelmesen megnézzük, nem csupán erkölcsi
normák sorozata. Sokkal többet jelentenek ennél: bennük fejeződik ki az az
alapvető tartalom, amelyből a törvény és a prófétálás fakad, vagyis az Úr és a
felebarát szeretetére való felhívás. A két tábla, melyek szorosan
összekapcsolódnak, nem mást fejeznek ki, mint ezt a kettős szeretetet, amelynek
vezérelnie kell a hívők által bejárandó utat. Mindannyian tudjuk azonban,
mennyire könnyen elterelheti figyelmünket a szeretet, s mennyire könnyen
veszíthetjük szem elől a nekünk kitűzött célt. Péter apostol arra inti a
keresztényeket, hogy józanok legyenek és virrasszanak (SZIT: vigyázzanak) - ez
a nagyböjti idő lényege -, mert „ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára
ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a
hitben” (1Pét 5,8).
Jeruzsálembe érve Jézus
belép a templomba, ostort fon és azzal kezdi el kikergetni az árusokat és
pénzváltókat onnan. Ezt a jelenetet úgy is értelmezhetjük, mint a féltékenység
egyfajta megnyilvánulását Jézus részéről, ahogy írva van: „Emészt a házadért
való buzgalom.” Jézus itt különösképpen keménynek és elszántnak mutatkozik,
hiszen jól tudja, hogy abban a templomban, ahova ezek a kis üzletek
beszivárognak, előbb-utóbb egy ember életét is eladják harminc ezüstpénzért. De
melyik fajta kereskedés botránkoztatja meg Jézust? Az, amelyik a szívekben
zajlik. Ez az, amely haragra gerjeszti az Urat, mert a szív az a templom,
amelyben Isten lakozni akar. Az effajta kereskedés tárgya pedig az életről
alkotott felfogás és az életvitel maga. Hányszor egyszerűsítjük le az adásvétel
szintjére, ahol nincs többé jelen a szeretet ingyenessége! Az emberek életét
kivédhetetlenül a személyes érdeken, a csoport, vagy a nemzet érdekein alapuló
törvény uralja.
Jézus újra belép életünkbe
és ahogy a templomban tette, lerombolja ezt az uralmat, felborítja a magunk érdekeinek
árusítóasztalait, hogy megerősítse Isten abszolút elsőségét és uralmát. Jézus
ezt a célt tűzte ki mindannyiunk, a szívünk és életünk számára, hogy
megnyílhasson Isten befogadására. Ezért az evangélium minden vasárnap azzá az
ostorrá válik,amellyel Jézus a szívünket akarja megváltoztatni. Az evangélium
az a „kétélű kard”, amelyről Pál apostol beszél, s amely a csontvelőig hatol,
hogy elszakítson bennünket a gonosztól. „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt
mered tenni?” - kérdik Jézustól. Annak az ellenállásnak a jele ez, amely
bennünk is megvan életünk evangéliumával szemben. A gonosz és a bűn, a gőg és
az önzés minden lehetőséget megragad, hogy megakadályozza a szeretet
kibontakozását a világ életében. Üdvösségünket mégis az Úr szeretetének befogadása
által leljük meg.
Imádság az Úr napján
