Április 21., szombat

Szent Anzelm emléknapja (1033–1109). Bencés szerzetes, Canterbury püspöke, aki az egyház iránti szeretetből viselte a száműzetést.

Jn 6,60–69. Az élet kenyeréről szóló beszéd hatása

Előesti imádság

60Amikor ezt meghallották, a tanítványai közül sokan azt mondták: »Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?«61Jézus tudta magában, hogy tanítványai emiatt zúgolódnak, ezért azt mondta nekik: »Megbotránkoztat ez titeket? 62Hát ha majd látjátok az Emberfiát fölmenni oda, ahol azelőtt volt? 63A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet. 64De vannak közületek egyesek, akik nem hisznek.« Mert Jézus kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és hogy ki fogja őt elárulni.65Majd hozzátette: »Ezért mondtam nektek: Senki nem jöhet hozzám, hacsak az Atya meg nem adja neki.«
66Ettől fogva a tanítványai közül sokan visszahúzódtak, és már nem jártak vele. 67Jézus azért így szólt a tizenkettőhöz: »Talán ti is el akartok menni?« 68Simon Péter azt felelte: »Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi a tieid. 69Mi hittünk, és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje.« 70Jézus azt felelte nekik: »Nem tizenkettőt választottam ki közületek? Egy közületek mégis ördög.« 71Ezt pedig Júdásra, az iskarióti Simon fiára értette, mert ez árulója lett, egy a tizenkettő közül.

A most olvasott evangéliumi rész zárja az élet kenyeréről szóló beszédet, amelyet Jézus a kafarnaumi zsinagógában mond el. Az evangélista által elbeszélt szöveg alapvető igazságra derít fényt: Jézus maga a kenyér, nem pedig az, akinél a kenyér van, ahogyan az emberek a csodálatos kenyérszaporítás láttán gondolták. Jézus az élet kenyerének nevezi magát, és ezt a megállapítását még a tanítványok is túlzásnak tartják. „Kemény beszéd” – mondják. Ezekből a szavakból megérzik, hogy Jézus testét enni és vérét inni nem más, mint befogadni egy olyan nagy szeretetet, amely teljesen átformálja az életüket. Nem képesek elfogadni egy ilyen nagy és az egész lényüket átalakító szeretetet. Szabadok akarnak lenni minden köteléktől. Olyan kísértés ez, amely napjainkban egyre jobban terjedni látszik. Az emberek jobban szeretnek egyedül, csak magukban lenni. Ha pedig ez az elfogadott nézőpont, hogy lehet elfogadni azt a köteléket, amelyet Jézus kér, hogy legyenek saját teste részei? Akkor inkább jobb ott hagyni Jézust. A tanítványok talán szívesen elfogadtak volna egy olyan Istent, aki közel van hozzájuk, de azt már nem fogadják el, hogy belép az életük legmélyére. Lennének barátok, de csak távolról. Lennének tanítványok, de csak meghatározott mértékben. Jézus számára azonban a barátság radikális, és meghatározza az egész létezést. Ezért jött az emberek közé, ezt az evangéliumot akarta elmondani: a szeretet radikalitását, amely odáig megy, hogy életét adja másokért, nem állít sem semmiféle határt, még a halálét sem. A szeretetnek ezt a típusát az újszövetség szerzői agapénak nevezik – és ez erősebb a halálnál. Jézus nem mondhat le arról, hogy hirdesse a szeretet evangéliumát. És a szavai nyomán megbotránkozó tanítványoknak azt mondja, hogy még jobban megbotránkoznak majd, ha látják, amikor „fölmegy oda, ahol azelőtt volt”. Jézus jól tudja, hogy az emberek csakis a hit tekintetével képesek felismerni és befogadni őt. Megerősíti ezzel, hogy aki nem elég alázatos ahhoz, hogy elfogadja a segítséget, az nem érti meg a szavát. Jézust fájdalommal tölti el, hogy sok tanítványa elhagyja, és a tizenkettőhöz fordul. Megkérdezi tőlük: „Ti is el akartok menni?” Jézus életének egyik legdrámaibb pillanata ez. Nem tagadhatja meg az evangéliumot, annak az árán sem, hogy egyedül marad. Az evangéliumi szeretet vagy kizárólagos, határtalan, vagy nem létezik. Péter talán látta Jézus szemében a szenvedélyt és a határozottságot, és engedi, hogy megérintse szívét. Átveszi a szót és azt mondja: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” Nem azt mondja, hová mennénk, hanem: „kihez” mennénk. Az Úr Jézus valóban az egyetlen megváltónk.

Előesti imádság