ApCsel
13,14.43–52; Zsolt 100; Jel 7,9.14–17; Jn 10,27–30
Jézus
„jó pásztorként” mutatkozik meg, vagyis ő az, aki összegyűjti és vezeti a
juhokat egészen odáig, hogy a saját életét ajánlja fel a megmentésükért. És
hozzáteszi, hogy aki nem adja oda életét
a juhokért, az inkább béres, nem pásztor. A veszélyt a farkas képével
ábrázolja, aki „elragadja és szétszéleszti” a juhokat.
Ha
jól megnézzük, a farkas és a béres viselkedése egy tőről fakad. Mindkettőjüket
csak a maga haszna, megelégedése és nyeresége érdekli, nem pedig a juhoké. A
közönyösek és az egoisták ördögi összeesküvése bontakozik ki ebből. Ha arra a
rengeteg emberre gondolunk, aki élete értelmét veszítve céltalanul bolyong; ha
a milliónyi menekültre tekintünk, akik elhagyják otthonukat egy jobb élet
reményében anélkül, hogy bárki is törődne velük; ha a boldogságot kereső,
kallódó fiatalokra gondolunk, akiknek senki nem mutat utat, akkor sajnos észre
kell vennünk a farkasok és béresek, a közönyösek és a szétszóratásból személyes
előnyre szert tevők közötti szomorú és kegyetlen szövetséget. Így ír Ezekiel:
„a föld egész színén elszéledtek juhaim, és nem volt senki, aki velük törődött
volna” (Ez 34,6).
Az
Úr Jézus kijelenti: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a
juhokért.” Ezt tette a nagyhét napjaiban, amikor mindvégig, vére ontásáig
szerette övéit. Az egész evangélium másról sem szól, csak az elkeseredett,
elhagyott, elcsigázott, pásztor nélküli tömeg és a tömeg láttán megrendülő
Jézus közötti kötelékről. „Ha közületek valakinek száz juha van, és egyet
elveszít közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem
megy-e az elveszett után, amíg meg nem találja?” (Lk 15,4) – mondja az Úr.
Borromeo Szent Károlynak tulajdonítják a mondást: „Hogy egyetlen lelket is
megmentsek, egészen a pokolig mennék.” Ez a pásztor lelkülete: pokolra száll,
vagyis a legnagyobb mélységekig, hogy akár egy embert megmentsen. Ebből a
nézőpontból érthetjük meg Jézus nagyszombati „alászállását a poklokra”. Jó
pásztorként elment megkeresni az elveszetteket és elfeledetteket, azokat, akik
e világ poklaiban voltak és vannak, az alvilágban, amelyet a gonosz és az
emberek teremtettek.
Ferenc
pápa újra és újra azt kéri, hogy a pásztorok hordozzák magukon a bárányok
„szagát”. Imádkoznunk kell az Úrhoz, hogy ajándékozzon az egyháznak olyan
fiatalokat, akik hallgatnak a hívásra, hogy az ő szíve szerint való pásztorok
legyenek.
De
a mai pásztorok csakis a hívők olyan közösségéből születhetnek, akik tudnak
törődni másokkal. A jó pásztor nem hős, hanem olyasvalaki, aki szeret. Másokat
szeretni azt jelenti, nagy, tágas érzésekkel bírni, mint amilyen érzések
Jézusban éltek: „Más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók.
Azokat is vezetnem kell. Hallgatni fognak szavamra, és egy akol lesz, és egy
pásztor.” Isten szeretete arra ösztönöz, hogy szívünk megrendüljön azokon, akik
városainkban menedéket keresve bolyonganak; azokon, akik nem tudják, hol
találnak vigaszt; a kétségbeesettek tömegein, akik elborítják a földet;
mindazokon a férfiakon és nőkön, akik a közelben vagy távolban hiába vágynak
vigasztalásra. Az Úrral egyesült egész keresztény közösség arra kap meghívást,
hogy megrendüljön a tömegen. És Jézussal együtt imádkozik, hogy ne hiányozzanak
a munkások az Úr szőlőjéből. De az Úr színe előtt és „az aratásra már megérett
szántóföldek” (Jn 4,35) láttán valamennyi hívő embernek a prófétával együtt
kell szólnia: „Íme, itt vagyok, engem küldjél!” (Iz 6,8).
Imádság az Úr napján
