A
feltámadt Úr nem csak egyszer jelenik meg: többször megmutatkozik. Tanítványain
látja a hitetlenséget és a döbbenetet. Tele vannak kétségekkel, s inkább a
hétköznapi dolgaikkal foglalkoznának. Kísértetnek nézik Jézust. Jézus azonban
ismeri életünk gyengeségeit, tudja, hogy milyen könnyen összezavar bennünket a
gonosz, a bizonytalanság, a halálfélelem, a nehézségek. A gonosz megkeményíti a
szívet, azt sugallja, ne engedjük, hogy magával ragadjon minket a mások iránti
szenvedélyes szeretet, hogy csak azt őrizgessük, amik vagyunk és amit
birtoklunk.
A
húsvét napja nem érhet véget: az éjszaka sötétsége nem uralkodhat el; a
szomorúságot felválthatja az öröm, az igaz remény. Ilyesmiről beszélgettek,
amikor Jézus személyesen megjelent a tanítványok között, és újra köszöntötte
őket: „Békesség nektek!” Úgy tűnik, Jézus nem botránkozik meg hitetlenségük
láttán. Békét ad az összezavarodottaknak, a bizonytalanoknak, a kételkedőknek,
azoknak, akik makacsul ragaszkodnak meggyőződéseikhez, a késedelmes szívűeknek.
Milyen nagy szükségünk van erre a békére! A béke közösség, életöröm; a béke új
szív, mely újjáteremti a régit; a béke energia, mely visszaadja az életet és az
élethez szükséges reményt. A béke olyasvalaki, aki mélyen megért engem, még azt
is, amit magam sem tudok megmagyarázni; aki gyengeségemben és bűnömben nem aláz
meg, hanem mindig maga mellett akar tudni, és mindig szól hozzám. A béke
olyasvalaki, akire számíthatok. A béke nem az egyéni kis siker, a büszkeségünk
kielégítése. Békesség veletek, bizonytalanok, következetlenek, kételkedők,
csökönyösek, mondja Jézus. Jézus a béke, aki minden megosztottság felett
győzedelmeskedik; a szív békéje, mely megszabadítja a súlyoktól, melyek miatt
magunkba zárkózunk és szomorúak leszünk. Béke ég és föld között.
A
tanítványok ámulnak és megijednek. Éppen róla beszéltek, mégsem képesek
felismerni. Ragaszkodnak a kétségeikhez. A kétségben van valami finom kísértés,
annak a módja lesz, hogy soha ne kelljen dönteni, mindig legyen egy belső menekülő
útvonalunk. A kétség magától jön; ám miközben tápláljuk és dédelgetjük,
elhiteti velünk, hogy eszesek, okosak vagyunk; végül szomorúvá tesz. Jézus
szellemmé, kísértetté válik. A kísértet félelmet kelt, irreális, megfoghatatlan
jelenlét. Jézus már korábban is megjelent, mégis csak nehezen hiszik el, hogy
őt látják, nehezen ismerik fel, hogy él és köztük van: szellem marad, irreális,
virtuális, érzéki benyomások összessége, test nélkül. Jézus továbbra is szereti
őket: „ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat”. A szívünk
csak akkor nyílik meg a megértésre, ha hallgatjuk az evangéliumot. Az elménk
akkor nyílik meg a bölcsességre, ha találkozunk Jézussal, befogadjuk őt, aki
nem egy kísértet. Jézus nem pusztán a
félelemtől és a rettegéstől akarja megszabadítani övéit. Nem csak feltámadása
erejét akarja konkrétan megmutatni nekik. Azt kéri tőlük, legyenek tanúk, azaz
váljanak olyan emberekké, akik remélik és hiszik, hogy minden sebből fakadhat
feltámadás. Szenvedélyes tanúk legyenek, ne bizonytalankodó vagy óvatos
hivatalnokok; tanúk, és nem a bezárt ajtók mögött rettegő tanítványok; tanúk,
akik megélik azt, amit továbbadnak, és továbbadva másoknak, megtanulják jobban
megélni. Tanúkra van szükség, akik szembeszegülnek a lehetetlen törvényével, amely
mindent tud, de megöli a reményt. Arra kaptunk meghívást, hogy tanúk legyünk,
akik hisznek a szeretet erejében, ami megújítja azt, ami régi, és visszahív a
halálból az életre.
Imádság az Úr napján
