Elérkeztünk a húsvéthoz,
miután elkísértük Jézust élete utolsó napjaiban. A húsvét evangéliuma éppen
ebből a végletes helyzetből indul ki, a sötét éjszakából. Azt írja János
evangélista, hogy „még sötét volt”, amikor Mária Magdolna a sírhoz ért. Sötét
volt kint, de még inkább sötét volt ennek az asszonynak a szívében. A
szomorúság és a félelem sötétje. Mária szomorú szívvel ment a sírhoz.
Amint a sírhoz ér, látja,
hogy a bejárathoz tett követ, amely nehéz volt, mint a halál és az elszakadás,
elmozdították. Azonnal Péterhez és Jánoshoz fut: „Elvitték az Urat a sírból!” –
kiáltja feldúltan, majd hozzáteszi: „Nem tudjuk, hová tették.” Mária szomorú az
Úr elvesztése miatt, még ha csak a testéről van is szó: szomorúsága a mi
ridegségünk arculcsapása, hiszen mi még az élő Jézusról is gyakran
megfeledkezünk. Csak úgy találkozhatunk a feltámadt Úrral, ha az ő érzéseit
tápláljuk szívünkben. Mária és az ő elkeseredettsége mozdítja meg Pétert és a
másik tanítványt, akit Jézus szeretett. Azonnal az üres sírhoz futnak. Ez a
futás jól kifejezi minden tanítvány, minden közösség buzgalmát, aki az Urat
keresi. Talán nekünk is újra futnunk kellene. Hiszen a húsvét sietség is.
Elsőként a szeretett tanítvány, János ért a sírhoz: a szeretet gyorsabbá tesz,
de azt is sugallja, hogy várjuk meg a másodikként érkező Pétert, s az ő hitét.
Péter lép be elsőként, és tökéletes rendet talál: a gyolcsok a helyükön, mintha
Jézus teste eltűnt volna belőlük, a kendő pedig „külön összehajtva más helyen”.
Sem rongálás, sem felfordulás, sem rablás nem történt: Jézus maga szabadult
meg. Nem volt rá szüksége, hogy eloldják kötelékeit, mint Lázárnak. A másik
tanítvány is belépett, és ugyanazt a jelenetet látta. „Látott és hitt” – jegyzi
meg az evangélista. A feltámadás
jeleivel találkoztak, és engedték, hogy az megérintse szívüket.
Addig ugyanis – folytatja
az evangélista – „nem értették még az Írást, amely szerint fel kellett támadnia
a halálból”. Gyakran ilyen a mi életünk is: feltámadás és húsvét nélküli élet,
beletörődés az emberek nagy fájdalmaiba és drámáiba. A húsvét eljött, a sír
megnyílt. Az Úr legyőzte a halált, és örökké él. Nem maradhatunk többé
bezárkózva, mintha nem hirdették volna nekünk a feltámadás evangéliumát. Az
evangélium maga a feltámadás, újjászületés egy új életre. A háztetőkről kell
kiáltani, tovább kell adni a szíveknek, hogy nyíljanak meg az Úr előtt. Ez a
húsvét ezért nem múlhat el hiába. Azt írja Pál apostol: „Hiszen meghaltatok, és
életetek Krisztussal van elrejtve az Istenben” (Kol 3,3). Életünk, a feltámadt
Jézus életébe fonódott élet, a halál és a gonosz felett aratott győzelmének
részese lesz. A Feltámadottal együtt belép a szívünkbe az egész világ, a maga
várakozásaival és fájdalmaival együtt, ahogyan ő megmutatja tanítványainak a
testén még mindig jelen lévő sebeket, hogy együtt munkálkodhassunk vele egy új
ég és új föld születésén, ahol nem lesz többé sem gyász, sem könny, sem halál,
sem szomorúság, mert Isten lesz minden mindenben.
Húsvéti imádság
