Az isteni irgalmasság vasárnapja
Az ortodox egyházak ma ünneplik a
húsvétot
ApCsel 4,32–35;
Zsolt 117; 1Jn 5,1–6; Jn 20,19–31
Ez
az a nap, amikor „beesteledett, még a hét első napján”. A vasárnap a feltámadás
napja, amikor a halálból visszatérünk az életbe, önmagunk szeretetéből mások
szeretetébe, a bűnből a megbocsátásba, a szív sivárságából a szeretet
érzéseihez. A vasárnapban ma is az valósul meg, amit a legelső keresztény
közösségekről is írtak: „mindnyájan egy szív, egy lélek” voltak. A szeretet
egyesít, kiteljesíti énünket, de nem a többiek nélkül, vagy ami még rosszabb,
mások ellenében, hanem velük együtt.
A
tanítványok félnek és bezárják az ajtókat. Azt hiszik, akkor találnak békére és
biztonságra, ha korlátokat emelnek, megvédik magukat, bezárkóznak. Mindannyian
ezt tesszük, ha veszélyt érzünk. Ez azonban nem béke. Ha bezárjuk az ajtót, az
csak növeli félelmünket, a másik embert pedig könnyen ellenséggé teszi. Jézus
először azt mondja tanítványainak: „Békesség nektek!” Jézus a béke: békét
teremt ég és föld között; békét ajándékoz a szívnek; megszabadít a félelemtől
és az ellenségeskedés démonától; kiengesztel. Mindenkinek külön-külön és
együttesen is a békét adja ajándékba: „Békesség nektek!”, „Békességet hagyok
rátok. Az én békémet adom nektek” – mondta, ahogy mi is mondjuk, mielőtt a béke
jelével köszöntjük egymást. Nyissuk ki szívünk kapuit, és tanuljuk meg a
találkozás, az együttélés művészetét. „Amint engem küldött az Atya, úgy
küldelek én is titeket.” Amit megkapunk, tovább kell adnunk a szívekbe ebben a
félelemtől sújtott világban.
Jézus
visszamegy, hogy átadja a békéjét. De Tamás, aki hallotta a feltámadás hírét az
örömmel eltelt apostoloktól, akik látták és hallották, meg van győződve róla,
hogy ez csupán szép, de üres beszéd. Saját szkepticizmusával válaszol: „Hacsak
nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és
oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” Sok ember hitvallása ez, nem annyira
racionalizmusa, mint inkább egocentrizmusa miatt, önmaga és saját érzései foglyaként.
Jézus
elfogadja a kihívást, amelyet Tamás jelent. A következő vasárnap újra eljön a
tanítványokhoz. Ez alkalommal Tamás is jelen van. Jézus újra belép a zárt ajtón
át, nyomban Tamáshoz fordul és felszólítja, hogy érintse meg kezével sebeit.
Majd hozzáteszi: „S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamásnak ezek után nincs
szüksége rá, hogy megérintse Jézus sebeit. Elegendők voltak azok a szavak.
Az
evangélium ma azt kéri tőlünk, hogy tudjunk alázatosak lenni, tekintsünk túl
önmagunkon. Igen, Tamással együtt mi is térdeljünk le a Feltámadott előtt és
kiáltsunk: „Én Uram és Istenem!” Jézus nem oktatja ki a hitetlen Tamást, nem
észérvekkel fordul hozzá. Ehelyett megmutatja neki a gonosztól elszenvedetett
sebek helyét a testén, hogy Tamás megrendüljön az ő és legkisebb testvérei
sebei láttán. Akkor vagyunk hívők, amikor meg tudunk rendülni; amikor
felismerjük az evangéliumban hirdetett feltámadás és szeretet energiáját, és
bízunk benne. Ez az energia meggyógyít és megszabadít a gonosztól, a
megosztottságtól, a magánytól, a keserűségtől, az ellenségeskedéstől, az
idegenségtől, az elhagyatottságtól, a gyűlölettől, a betegségtől. Nem azok a
boldogok, akik mindent azonnal világosan látnak, sohasem tévednek és soha
nincsenek kétségeik. Azok a boldogok, akik félelmeik, elkeseredésük,
bizonytalanságaik ellenére hisznek az evangélium erejében és a szavaiból áradó
szeretetben. Uram, hiszek, segíts hitetlenségemen! Én Uram és Istenem! Nyissuk
ki a szív kapuit! Krisztus feltámadt és nem hal meg többé. Alleluja.
Imádság az Úr napján
