Április 5., csütörtök

Lk 24,35–48. A Szentírás bizonyossága

Húsvéti imádság

35Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.

A Feltámadott megjelenése Jeruzsálemben

36Amíg ezekről beszéltek, egyszer csak maga Jézus állt közöttük, és azt mondta nekik: »Békesség nektek!«37Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak. 38De ő megkérdezte tőlük: »Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben? 39Nézzétek meg a kezemet és lábamat, hogy valóban én vagyok! Tapintsatok meg, és lássátok, mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.« 40Ezt mondta, azután megmutatta nekik a kezét és a lábát. 41Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: »Van itt valami ennivalótok?« 42Erre adtak neki egy darab sült halat. 43Elvette, és a szemük láttára evett belőle.
44Azután így szólt hozzájuk: »Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.« 45Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. 46Azt mondta nekik: »Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni a halálból. 47A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek. 48Ti tanúi vagytok ezeknek.

Az evangélium még egyszer húsvét napjához vezet minket, a nap végéhez. A két emmauszi tanítvány megérkezett a vacsora helyszínére, hogy beszámoljon a többi tanítványnak „az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor”. Az apostolokat még félelem tartotta hatalmában, bezárkóztak az utolsó vacsora termébe. Ez a hely bizonyára emlékekkel volt tele, mégis fennállt a veszély, hogy bezárt, védett hellyé válik. Mindenki jól ismeri ezt a fajta félelmet. Hányszor zárjuk be szívünk, házunk, csoportunk, közösségünk, családunk ajtaját, hogy ne zavarjanak minket; vagy attól való félelmünkben, hogy elveszítünk valamit. A feltámadt Jézus azonban mindig velünk van, központi helyre lép; nem valahová szélre, mintha egy lenne a sok ember közt, mintha egy szó lenne a sok egyéb szó közt. Bemegy közéjük, középre, mint a megváltó Szó. A tanítványokon azonban a félelem uralkodik; azt hiszik, hogy szellemet látnak. Már korábban hallották az asszonyoktól a hírt, de a szenvedés napjaiban távol kerültek Jézustól, és ez a távolság elhomályosította értelmüket, megkeményítette szívüket. Az evangélista azt sugallja ezzel, hogy a hitetlenség akkor keríti hatalmába a hívőket, amikor eltávolodnak Jézustól és hagyják, hogy úrrá legyen rajtuk a félelem. Jézus azonban rögtön így szól: „Békesség nektek!” Ez a feltámadt Jézus első szava, mintha azt mondaná vele, hogy a feltámadás első gyümölcse a béke. Természetesen nem a saját békés nyugalmunkról van itt szó, hanem a mások szeretete által megszülető békéről. Igen, a húsvét békéje segít kilépni önmagunkból, hogy találkozhassunk másokkal. A húsvéti béke a szeretet új energiája, amely betölti a világot. Az apostolok szemében ez lehetetlennek tűnik. Számukra Jézus végleg meghalt, szavát örökre megölték. Hiába mondta nekik sokszor, mégsem hiszik el, hogy halála után feltámad. Látása félelemmel tölti el őket. Jézus azonban barátságosan megdorgálja őket: „Miért ijedtetek meg?” És újra elmondja, amit már oly sokszor elmondott: a halálba küldték, de ő feltámadt. Hányszor nem hiszünk mi sem Jézus szavainak, és amikor meghalljuk, azt hisszük, légből kapott szavak, éppen úgy, mintha szellemet látnánk. Az evangélium új valóságot, új, igazi közösséget teremt, amely olyan emberekből áll, akik korábban szétszórtan, félelemben éltek, az evangélium meghallgatása után pedig új testvériségben gyűlnek össze. Ez történt azon a napon, amikor Jézus velük evett, a húsvét előtti életét folytatva. Az az ebéd a Jézussal való korábbi együttlétek folytatása volt. Ez történik velünk is, ahányszor csak összegyűlünk az Úr oltáránál, hogy megtörjük a testét.

Húsvéti imádság