„Amikor
elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak.” (ApCsel
2,1) Ez a pünkösd meghatározó volt a tanítványok számára a vacsoratermen belüli
és kívüli események miatt is. Az Apostolok Cselekedetei elbeszéli, amint
„egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett
volna a házhoz, ahol a tanítványok tartózkodtak”. Egyfajta földrengés volt az,
ami egész Jeruzsálemben hallható volt, és sok ember odasereglett a ház kapuja
elé, hogy megnézzék, mi történt. Rögtön észrevették, hogy nem egyszerű
földrengésről van szó. Heves rázkódás volt, de nem dőlt össze semmi. Kívülről
nem lehetett látni azt, mi minden „dőlt össze” belül. A vacsoratermen belül
ugyanis a tanítványok valódi földrengést éltek át, ami ugyan alapjaiban belső
dolog volt, mégis látható módon alakította át mindnyájukat és környezetüket is.
Látták, amint „lángnyelvek lobbantak” és szétoszolva leereszkedtek
mindegyikükre. „Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken
kezdtek beszélni.” Mindnyájuk – az apostolok, a tanítványok, az asszonyok –
számára olyan élmény volt ez, amely alaposan megváltoztatta életüket. Talán
eszükbe jutott, amit Jézus mondott nekik mennybemenetele napján: „maradjatok a
városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból” (Lk 24,49). Ennek a kis
közösségnek szüksége volt a pünkösdre. A félelem átengedte helyét a
bátorságnak, a közömbösség helyet adott az együttérzésnek, zárkózottságuk
elolvadt a forróságban, önzésüket kiszorította a szeretet. Ez volt az első
pünkösd. Az egyház megkezdte útját az emberiség történetében. A belső
földrengés, amely felforgatta a tanítványok szívét és életét, nem maradhatott
láthatatlan a vacsoratermen kívül sem.
Az a
kapu, amelyet a „zsidóktól való félelem” miatt ötven napon át zárva tartottak,
végre kitárult: a tanítványok, megszabadulva az aggodalmaskodástól és
félelmeiktől, beszélni kezdtek az összesereglett tömegnek. Az Apostolok
Cselekedetei szerzőjének a népekről készített hosszas és részletes felsorolása
azt akarja kifejezni, hogy az egész világ jelen volt a kapu előtt. Miközben
Jézus tanítványai beszélnek, mindenki a saját nyelvén hallgatja őket: „halljuk,
hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit” – mondják csodálkozva. Azt
mondhatjuk, ez a pünkösd második csodája. Attól a naptól kezdve az Úr lelke
addig áthatolhatatlan korlátokat lép át. Ilyen korlátokat jelent minden ember
számára a hely, a család, a szűkebb környezet, amelybe az ember beleszületett
és ahol felnőtt.
Jézus
azt mondta nekik: „Amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a
teljes igazságra.” (Jn 16,13) A Lélek eljött, és attól a naptól vezeti a
tanítványokat a világ útjain. Pál apostol a galatákhoz írott levelében buzdítja
a hívőket: „A lélek szerint éljetek, s akkor majd nem teljesítitek a test
kívánságait. ... A test cselekedetei nyilvánvalóak: kicsapongás,
tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés,
viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés,
gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.” (Gal 5,19-21) És
hozzáfűzi: „A Lélek gyümölcsei viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem,
kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5,22) Az egész
világnak szüksége van ezekre a gyümölcsökre. A pünkösd az egyház kezdete, de
egy új világ kezdete is. A világ az új évezred kezdetén is várakozva áll egy új
pünkösd kapuja előtt. Pünkösd napján a Szentlélek minket is betölt, hogy
kilépjünk kicsinyességünkből és zárkózottságunkból, s az Úr szeretetét
hirdessük a világnak. Mi is megkaptuk az evangélium „nyelvének” és a Lélek
„tüzének” adományát, hogy miközben hirdetjük az evangéliumot a világnak,
felmelegedjen a népek szíve, és közelebb kerüljön az Úrhoz.
Imádság a Szentlélekhez
