ApCsel 1,1–11; Zsolt 46; Ef 4,1–13; Mk
16,15–20
Az
Úr Jézus a mennybe „megy”. Halála előtt arról biztosította tanítványait, hogy
helyet készít számukra, hogy ők is ott legyenek, ahol ő. „Ismeritek oda az utat
– mondta. Én vagyok az út.” Mennybemenetelével megmutatja nekünk az irányt. Őt
szeretni, legkisebb testvéreiben találkozni vele, komolyan venni szavát: ez az
út vezet a mennybe. Mindenki számára nyitva áll.
A
mennybemenetel ünnepe felragyogtatja a teljes teremtett világ előtt álló jövő
reménysugarát: nem valami általános, elvont és ideologikus jövőét, hanem konkrét:
„húsa és csontja” van – mondhatnánk Jézus egyik kijelentését átírva. Ő az első,
aki megkezdi ezt a jövőt, hisz teljes valójában lép be oda: testével és
életével, amely ennek a világnak a teste és élete is. Attól a naptól kezdve az
ég kezd benépesülni a földdel, vagy – ahogy a Jelenések könyve mondja – „új ég
és új föld” kezdődik. Az Úr azért avatja föl ezt a jövőt, hogy mindenki részese
lehessen. Az Úr anyja, Mária is odaért, ő is testi valóságában. A
mennybemenetel a húsvét misztériumához tartozik, annak beteljesedése. A
történelem végének kezdete. A mennybemenetel nem pusztán annyi, hogy egy igaz
ember belép Isten országába, hanem a Fiú dicsőséges trónra emelése is, aki az
„Atya jobbján ül”. A Biblia nyelvezete jelképesen ábrázolja, milyen hatalma van
a Feltámadottnak az emberi történelem felett: „Én kaptam minden hatalmat égen
és földön” – mondja Jézus a tanítványainak húsvét után (Mt 28,18). Nem
csaphatnak tehát össze a fejünk fölött egy irányt vesztett történelem hullámai;
nem vagyunk többé a véletlen, a csillagok vagy sötét, ellenőrizhetetlen erők
kezében.
Az ő
tanúinak kell lennünk. Jézus ezt kéri mindenkitől, kivétel nélkül; és nem csak
egy időre, hanem mindig. Nem azért vagyunk a tanítványai, hogy jobbnak
képzeljük magunkat másoknál. Azért vagyunk a tanítványai, mert ő szeretett és
kiválasztott minket, és hogy gyümölcsöt hozzunk. Ránk bízza erejét. A szeretet,
ha nem adjuk tovább, elfogy; ha birtokolni akarjuk, ha magunkévá akarjuk tenni,
elveszítjük. Jézus szétküldi az övéit a föld minden tájára, mert a tanítvány az
emberiség testvére, a világ polgára, aki mindenkinél otthon érzi magát;
mindenki családtagja. A tanítvány a szíveket megérintő új nyelvet beszél, a
mennyország, a szeretet nyelvét. A tanítvány kiűzi a gonosz lelkeket: a magány
gondolatait, a bosszú szokását, a gyűlöletet, a viszályt, az ellenségeskedést,
melyek gyakran démonokká változnak és megrontják a szíveket, lehetetlenné téve
az emberek közötti békés együttélést. Nem a tökéletes, a tudós adja tovább az
evangéliumot, s nem is az, aki másokat leckéztetni akar, hanem az, aki – bár
bűnös – mégis a mindenki, főként a szegények és a gyengék iránti szeretetet
választja. Ez az út vezet a mennybe. Elszomorítanak azok, akik az eget kémlelik
(a horoszkópokra gondolok...), és ott keresnek védelmet, hogy elmeneküljenek a
félelem és az élet bizonytalanságai elől. A mennybe ment Úr a mi egünk, a mi
biztonságunk. Olyan jövő felé hív minket, ahová ő már odaért. Minden idők
tanítványainak megadja a hatalmat, hogy a történelmet és a teremtett világot e
cél felé vezessék: kiűzhetik a gonosz lelkeket és a szeretet új nyelvét
beszélhetik; ártalmatlanná tehetik a kísértés kígyóit; és kijátszhatják az élet
mérges kelepcéit; meggyógyíthatják a betegeket, és vigasztalhatják a vigaszra
szorulókat. Ez az erő tartja fenn és vezeti a tanítványokat egészen a
földkerekség legvégső határáig, a történelem végéig. Márk evangéliuma így
végződik: „Ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük
volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.”
Imádság az Úr napján
