Május 19., szombat

A zsidók ma ünneplik shavuot (pünkösd) ünnepét.

Jn 21,20–25. A tanítvány, akit kedvelt Jézus

Előesti imádság

20Amint Péter hátrafordult, látta, hogy jön utána az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán közel hajolt Jézushoz, és megkérdezte: »Uram, ki az, aki téged elárul?« 21Amikor tehát Péter meglátta őt, megkérdezte Jézustól: »Uram, és ő?« 22Jézus azt felelte neki: »Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele? Te kövess engem!« 23Ezért a testvérek között elterjedt a szóbeszéd, hogy az a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta neki: »Nem hal meg«, hanem: »Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök, mit törődsz vele?«

Befejező megjegyzések az Evangéliumhoz

24Ez az a tanítvány, aki tanúságot tesz mindezekről, és aki ezeket írta. Tudjuk, hogy igaz az ő tanúsága. 25Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, s ha azokat egyenként mind megírnák, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene

Ezzel a szakasszal véget ér János evangéliuma. Péter, miután háromszor válaszolt Jézus kérdésére, aki szeretete felől kérdezte őt, és miután meghallgatta Jézus szavait öregkorát illetően, meglátja azt a tanítványt, akit Jézus kedvelt. Megkérdezi Jézustól: „Hát vele mi lesz, Uram?” Jézus emlékezteti Pétert, hogy személyes döntéséből kell követnie, lankadatlanul őrá figyelve, mert ez a legfontosabb dolog, amire gondolnia kell. A mögöttük haladó tanítványról szóló, némileg titokzatos szavak a kezdeti közösség néhány tagját egyenesen arra a gondolatra indították, hogy az a tanítvány soha nem hal meg. Egy dolog mindenesetre világosan kitűnik: az Úrnak gondja van Jánosra, nem feledkezett meg róla. Ez az emlék, amely itt, a negyedik evangélium záró soraiban megjelenik, a „marad” igét állítja figyelmünk középpontjába. Jézus mintha ezzel az igével jelölné ki ennek a tanítványnak a helyét az egyházban. Az a feladata, hogy megmaradjon a szeretetben, vagyis tegyen tanúságot ne csak az Úr iránti szeretetéről, hanem még inkább az Úr őiránta való szeretetéről. János megmarad az a tanítvány, aki szerette Jézust, és legfőképpen az a tanítvány, akit Jézus szeretett. Ezért emlékezik az utolsó vacsora egyedülállóan bensőséges jelenetére, amikor ez a tanítvány Jézus keblére hajolhatott, jelezve ezáltal a közte és a mester közötti kapcsolat rendkívül bensőséges voltát. Egyedül ő volt képes megérteni Isten Fiának misztériumát, ő, aki fejét Jézus keblére hajtotta. A Szentlélektől vezetve felfedezte az Úr szeretetét, és ezt a szeretetet élte meg, erről tanúskodott a közösségben. Az evangélium utolsó sorai, amelyek szinte egy új összegzést, lezárást alkotnak, kiemelik ezt a tanúságtételt. Azt írja a szerző: „Ez az a tanítvány, aki ezekről tanúságot tett és megírta ezeket. Tudjuk, hogy igaz a tanúsága.” A szerző az evangéliumban foglaltakat össze akarja kapcsolni Jézus szeretett tanítványa közösségének életével. A szerző ezután fontosnak tartja megemlíteni azt is, hogy a mű, amelyet a kezünkben tartunk, nem teljes: „Jézus még sok egyebet is tett. Ha azonban valaki mind le akarná írni – azt hiszem –, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni.” Olyan túlzó kép ez, amely ugyanakkor mély igazságot rejt: Jézus kinyilatkoztatása olyan nagy és mély titok, hogy emberi értelemmel lehetetlen megragadni teljes mélységében. De azt minden tanítvány tudja, aki e lapokat olvassa, hogy csakis úgy értheti meg az itt olvasottakat, ha a szerzőhöz hasonlóan Jézus keblére hajtja a fejét. Az e könyvben leírtakat egyedül imádságos, szeretetteljes légkörben érthetjük meg mélységeiben.

Előesti imádság