Canterbury Szent Ágoston angol egyházatya és
püspök emlékezete (†605 körül). Az ortodoxok ma ünneplik a pünkösdöt.
MTörv 4,32–34.39–40; Zsolt 32(33); Róm
8,14–17; Mt 28,16–20
Az
egyházi liturgia a pünkösdöt követő első vasárnapon a Szentháromságot ünnepli.
Az egyház éppen pünkösd napján teszi meg első lépéseit, így az összefüggés a
Szentháromság misztériumával nem véletlenszerű. Miután a tanítványokra kiáradt
a Szentlélek, elhagyták otthonaik szűk és zárt falait, ahova korábban
„félelemből” visszahúzódtak, és elkezdték hirdetni az evangéliumot,
megkeresztelni az első megtérteket. Így engedelmeskedtek Jézusnak, aki mielőtt
végleg elvált tőlük, ezt parancsolta nekik: „Menjetek tehát, tegyétek
tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a
Szentlélek nevére.” (Mt 28,19)
Az
Atya, a Fiú és a Szentlélek, akiket mi a Szentháromságban tisztelünk, a pünkösd
napján megszületett egyház gyökere, forrása és tartóoszlopa, az emberiség
egységének jele. Az egyház nem „alulról” születik, vagyis nem az egyházat
alkotó emberek különböző érdekeinek egyeztetése, nem nagylelkű szívek
munkájának és tenni akarásának gyümölcse, nem olyan egyének sokasága, akik
egyszerűen együtt akarnak lenni, és nem is csupán jóakaratú emberek
gyülekezete, amely valamely nemes célra jött létre. Az egyház a magasból
születik, a mennyből, Istenből. Még pontosabban attól az Istentől, aki három
személy „közössége”. Ők – próbáljuk meg valahogyan eldadogni –, annyira
szeretik egymást, hogy eggyé váltak. Ebből a szeretetközösségből születik az
egyház, és efelé a szeretet felé veszi útját, vonzza az egész teremtett
világot. A Szentháromság az egyház eredete és célja, ahogy a teremtésé is.
Ebben
az értelemben az, aki a szívével hallgatja az evangéliumot, részévé válik az Istennel
való közösségnek, a Szentháromság misztériumába nyer befogadást. Mi az Atyában,
a Fiúban, a Szentlélekben élünk. Ez hatalmas, felbecsülhetetlen ajándék. De
egyben feladat is. A pünkösdkor született egyház nem semleges: létrejöttében
foglaltatik küldetése, az egység és a közösség szolgálata is. Mintha
megbabonázta volna világot az egyének, a csoportosulások, a nemzetek önzése,
individualizmusa, akik nem képesek, vagy gyakran nem is akarják felemelni
tekintetüket saját szempontjaikról és tovább látni úgynevezett nemzeti
érdekeiknél. A pünkösdkor a Szentháromságból született egyháznak ezzel szemben
az a feladata, hogy újjáalkossa a világ szétroncsolt testét, és újra szője a
nemzetek közötti egység felfeslett szövetét. A hívők közösségében szétáradt Szentlélek
új energiát ad, írja Pál a római levélben: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok
ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét
nyertétek el.” (Róm 8,15) Jézus pedig mielőtt útjukra bocsátja az apostolokat,
azt mondja nekik: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20)
Az
erő, melyet az Úr gyermekeinek ajándékoz, begyógyítja az igazságtalanság, a
kapzsiság, a harácsolás, a háború által az emberiség testén ejtett sebeket, és
olyan energiát ad, mely segít talpra állni, és elindulni az egység felé vezető
úton. Az egyház a közösségből születik, és arra rendeltetett, az új évezred
elején arra vállalkozik, hogy az történelem szívében az egység és a szeretet
kovászaként éljen. Nemes és sürgető feladat ez, melynek fényében a belső viták
és széthúzások szánalmasnak (és vétkesnek) tűnnek. Az, aki ellenáll az egység
energiájának, a gonosz cinkosává válik, aki a megosztottság szelleme. Pál
apostollal, aki éreztetni akarja, mennyire sürgető az egység, ma mi is
ismételhetjük: „A nap ne nyugodjék le haragotok fölött.” (Ef 4,26)
A
Szentháromság ünnepe erőteljes meghívás, hogy vegyük át Isten lendületét, és
éljük az ő életét. Az Úr a megváltás művét úgy viszi végbe, hogy – amint a II.
vatikáni zsinat mondja – egyetlen nagy, határokat nem ismerő családba gyűjti
maga köré az embereket. Ezért tehát az üdvösség nem egyéb, mint az Isten és az
emberek közötti közösség.
Imádság az Úr napján
