Iz 7,10–14 – Az Immánuel jele
10Szólt továbbá az Úr Ácházhoz, e szavakkal: 11»Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélyéből, akár fentről, a magasból!« 12De Ácház azt mondta: »Nem kérek, és nem kísértem az Urat.« 13Erre a próféta így szólt: »Halljátok hát, Dávid háza! Nem elég nektek, hogy embereknek vagytok terhére, és azért terhére vagytok az én Istenemnek is? 14Ezért az Úr maga ad majd nektek jelet. Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni.
Izrael királyságának nehéz időszakában
járunk, az asszírok erős és terjeszkedőben lévő népe fenyegeti az országot.
Acház király aggodalmában Izajáshoz fordul, hogy Isten igéjében találjon
vigasztalást. Izajás próbálja megnyugtatni a királyt, arra bíztatva, hogy
Istenbe vesse bizalmát, kérjen tőle jelet, amely megerősíti a próféta szavait.
Az arrogáns módon uralkodó király azonban, akit most ellensége hatalmától
retteg, nem bízik a próféta szavában. Kétes vallásosságot színlelve azt feleli,
nem akarja „kísérteni az Urat”. Izajás a király bizalmatlanságától haragra
gerjedve azt feleli, hogy az Úr maga ad majd neki jelet: „Íme, a szűz fogan,
fiút szül, és Immánuelnek nevezi el.” A próféta szava nem várt jövőt tár fel
Acház előtt, amely egyébként sem az ő napjaiban fog beteljesedni, de
megvalósul, Izrael népének és a föld minden népének üdvösségére. A keresztény
hit ezt a szakaszt Jézus születésére vonatkoztatta, ahogy Máté evangéliumában
olvassuk: „Ezek azért történtek, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta
szavával mondott: Íme, a szűz fogan, és fiat szül, Emmánuel lesz a neve.” (Mt
22–23.) A Szentírás e lapja azt a nagy tervet tárja elénk, amelyet Isten a föld
minden népe számára készített. Isten minden nép egyetemes üdvösségének tervét
bízza Jézusra és tanítványaira, hogy a föld végső határáig hirdessék Isten
jelét: jelenlétét az emberek között.
Imádság az Egyházért
