Ter 3,9–15.20; Zsolt 98 (97); Ef
1,3–6.11–12; Lk 1,26–38
Ezen az ünnepen az Úr hatalmas szeretetét
szemlélteti velünk az Egyház, és azokat a csodákat, amiket általunk is
végbevisz. Mária, akit kiválasztott, és arra alkotott, hogy Jézus anyjává
legyen, teljességgel elfogadta ezt a hivatást. Pedig nem volt neki könnyű, sem
magától értetődő. Mária zavarba jött, amikor az angyal „kegyelemmel teljesnek”
nevezte. Nem tartotta nagyra magát – ellentétben velünk, akiknek a szívében
általában nem ilyen érzések élnek. Éppen ez az eredendő bűn lényege: az a
mindannyiunkban ott gyökerező tulajdonság, hogy gőgösek vagyunk, és azt
hisszük, mindenre képesek vagyunk a magunk erejéből. Az Istentől elszakadt
szívből fakad a világban a rossz. Máriát nem büszkeséggel tölti el az angyal
köszöntése, éppen ellenkezőleg: zavarba jön. Így kellene történnie velünk is,
valahányszor az evangéliumot hallgatjuk. Az angyal azonban megnyugtatja: „Ne
félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és
Jézusnak fogod elnevezni” (Lk 1,30–31). Ez a hír valójában még jobban megzavarja,
azért is, mert még nem él együtt Józseffel. Az angyal azonban hozzáteszi és
megmagyarázza: „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be
árnyékával” (35). Nem tudhatjuk, mit gondolt Mária abban a pillanatban. Ha
nemet mond, nyugodtan folytathatja megszokott életét. Ha azonban igent, egész
élete gyökeresen megváltozik. Velünk ellentétben Mária nem a saját erejében
bízik, hanem Isten szavában. Ezért mondja: „Íme, az Úr szolgálója vagyok,
legyen nekem a te igéd szerint.” Mária, akit Isten elsőként szeretett, az első,
aki igent mond hívására, amelyet az angyal visz hírül neki. Mária most itt áll
előttünk, szívünkkel látjuk őt. Szemléljük, hogy követhessük, és vele együtt
zenghessük az Úr szeretetét, amit szívünkbe kiárasztott.
Imádság az Úr anyjával, Máriával
