Jer 33,14–16; Zsolt 25 (24); 1Tessz 3,12–4,2; Lk 21,25–28.34–36
Ennek az adventi vasárnapnak az evangéliuma Jézus végidőkről szóló
beszédének a részlete, amit a templomban mondott el. Jézus a végidőkre jellemző
nyelvezettel jelenti ki, hogy olyan idők jönnek majd, amikor „jelek lesznek a napban,
a holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés… Az emberek
meghalnak a rémülettől, és a világra zúduló szörnyűségek várásától”. A látomás
az egész teremtett világra kiterjed: még „az ég erői” is „megrendülnek”, mondja
Jézus. Ezek a szavak ugyan a történelem végére vonatkoznak, mégsem állnak távol
attól, ami napjainkban történik. Hány nép él rettegésben!
Azt is mondhatnánk, hogy az advent egy jobb világ reményével tér vissza
hozzánk ezekben a nehéz időkben. Értünk tér vissza, minden emberért,
mindenekelőtt a szegényekért. A közelgő Jézus meglágyítja a megkeményedett
szíveket; kitárja azok elméjét, akik csak saját jólétüket hajszolják; megnyitja
azok hallását, akik csak saját érveiket hallgatják; azok látását, akik nem
látnak tovább saját látóhatáruknál. Az evangélium így buzdít minket: „Nézzetek
fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok ideje!”. Ideje
felkelnünk. Ha ezt tesszük, amikor vendéget várunk otthonunkba, mennyire inkább
föl kell kelnünk, elhagyva megszokásainkat, hogy az Urat fogadjuk, aki eljön?
Az advent az az idő, amelyben ki kell nyitnunk a szemünket, hogy tekintetünket
a közelgő Úrra emeljük. Legyenek az adventi idő napjai a hallgatás és az
odafigyelés, az imádság és a szeretet ideje! Isten szava beragyogja lépéseinket
és megmelengeti szívünket. Nekünk is szól az apostol áldása: „Titeket meg
gyarapítson és gazdagítson az Úr szeretetben egymás és mindenki iránt” (1Tessz
3,12). Igen, az adventi idő az evangélium hallgatásának és a mások iránti
megújult szeretetnek az ideje. Ezen az úton haladva fogunk találkozni az Úrral.
S már most kérjük: „Jöjj el, Urunk Jézus!”
Imádság az Úr napján
