Szof 3,14–17; Zsolt 13 (12); Fil 4,4–7; Lk
3,10–18.
Advent harmadik vasárnapja a Jordán
partjára vezet minket, a Keresztelő mellé. A próféta köré sereglett sokasággal
együtt mi is azt kérdezzük: Mit tegyünk? Ez ennek az adventnek a nagy kérdése.
Felismerjük korlátainkat, bezártságunkat. Gyakran el vagyunk telve önmagunkkal,
szokásainkkal, büszkeségünkkel, és azt gondoljuk, minden lehetőt megtettünk,
ezért már nem kell továbbmennünk. Így azonban bezárjuk szívünk kapuját. Ha
viszont más, békésebb, igazságosabb, szolidárisabb világot várunk, akkor ki
kell tárnunk szívünket a próféta és az evangélium előtt, és föl kell tennünk a
kérdést: Mit tegyünk?
János azt kéri, hogy komolyodjunk meg,
legyünk őszinték és hűségesek. A katonákat arra buzdítja, hogy mondjanak ellen
az erőszaknak, és ne bántsanak másokat. Majd egyszerűen hozzáteszi: „Ne
bántsatok senkit… elégedjetek meg.” Gyengéd és emberséges magatartásra szólít
fel másokkal szemben, bárki legyen is az. Nagyon is időszerű ez a felszólítás
egy olyan társadalomban, mint a mienk, ahol könnyű bántani másokat, főleg azt,
akit nem ismerünk. Azután azt is kéri, hogy érjék be a zsoldjukkal. Ez a
felszólítás a korlátokra emlékeztet, a bölcsességre, hogy ne hajszoljuk az
élvezeteket, egyiket a másik után, akár másokon keresztülgázolva.
Ott van azután a nép, amely Jánost
hallgatja. Nem nyomorognak, van két köntösük, és megvan a betevőjük. A mi
világunk, a mi városaink lakói ők. János válasza elgondolkodtató: „Akinek két
ruhája van, az egyiket adja oda annak, akinek egy sincs. S akinek van mit
ennie, ugyanígy tegyen.” Ez a válasz is egyszerű, egyértelmű. El kell
gondolkodnunk azon, hogyan adjunk enni annak, akinek nincsen, és hogyan
ruházzuk föl azt, akinek nincs mit felvennie. Hogyan ülhetnénk ölbe tett
kézzel, amikor a világon annyi embernek nincsen ruhája és ennivalója? Ez korunk
egyik nagy kérdése. Ha a világ továbbra is kirekeszti a gyengéket és a
szegényeket, a hívők feladata, hogy nagylelkűbbek legyenek, a föld végső
határáig tárják ki szívüket, hogy „egy se vesszen el a kicsinyek közül”.
János tanítása arra hív, hogy ezt a
szélesebb látóhatárt tartsuk szem előtt. Tudta, hogy nem ő a Messiás, és ezt
világosan meg is mondta: „Jön nálam erősebb, akinek saruszíját sem vagyok méltó
megoldani. Ő majd Szentlélekben és tűzben fog benneteket megkeresztelni.”
Tudatában volt azonban felelősségének is, hogy ő a kiáltó szó. S e
felelősségéhez hű maradt egészen a vértanúságig. Jánoshoz hasonlóan legyünk mi
is tudatában kicsinységünknek, ám ezzel együtt annak a felelősségnek is, hogy
hirdetnünk kell mindenkinek Isten országának örömhírét.
Imádság az Úr napján
