Február 6., szerda

Zsid 12,4–7.11–15 – A lelkipásztori felelősség

Imádság a szentekkel

4Mert még nem álltatok ellen véretek ontásáig a bűn ellen vívott harcban, 5és elfelejtettétek a vigasztalást, amely nektek, mint fiaknak szól:
»Fiam, ne vesd meg az Úr nevelő fenyítését, 
és ne csüggedj el, ha büntet,
6mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, 
és megostorozza minden fiát, 
akit magához fogad«. (Péld 3,11-12G) 7Neveltetésetek érdekében szenvedtek. Mint fiakkal, úgy bánik veletek Isten, s melyik fiú az, akit apja nem fenyít meg?

11A fenyítés a jelenben nem látszik ugyan örvendetesnek, inkább elszomorítónak. Később azonban azoknak, akik általa megedződtek, az igazságosság békeszerző gyümölcsét adja.
12Ezért tehát feszítsétek ki lankadt kezeteket és ingadozó térdeiteket, (Iz 35,3) 13és lábatokat szoktassátok egyenes járásra, hogy a béna tag ne ficamodjon ki, hanem gyógyuljon meg!
(Péld 4,26G)

Óvás a könnyelműségtől

14Békességre törekedjetek mindenkivel,és megszentelődésre, mert enélkül senki sem fogja meglátni Istent. (Zsolt 34,15) 15Ügyeljetek arra, hogy senki se hanyagolja el Isten kegyelmét, nehogy a keserűségnek valamilyen hajtása felnövekedve zavart okozzon, és így sokan megfertőződjenek. (MTörv 29,17G) 

„Ezért erősítsétek meg a lankadt kezeket és a megroggyant térdeket. Lábatokat szoktassátok biztos járáshoz, nehogy kificamodjék, inkább gyógyuljon meg” (12,12–13). Az Úr követése minden tanítványtól azt kéri, hogy változtassa meg a szívét és a gondolatait, s engedje, hogy az evangélium vezesse, ne pedig a saját gőgje, ösztönei vagy megszokásai. Csakis akkor növekedhetünk a bölcsességben és a szeretetben, ha engedelmeskedünk az evangéliumnak és a benne rejlő pedagógiának. Ez a lelkipásztori mesterség nagy kérdése, ahogyan az egyházatyák nevezték. Ez a feladat elsősorban a pásztorokra mint a közösségért felelős személyeire vár, akiknek a hívek belső növekedéséért kell fáradozniuk. Valójában azonban minden tanítvány meghívást kapott, hogy segítse a többieket a hitben és a szentségben való növekedésben. A szerző minden hívőt arra kér, vigyázzanak, hogy „az Isten kegyelmét közületek senki le ne késse”. Az egész közösség arra kapott meghívást, hogy virrasszon, vagyis gyakorolja az „episzkopális” feladatot (az „episzkoposz” szó jelentése: az, aki felügyel, őrködik – szó szerint: aki felülről figyel – és gondot visel): kísérje figyelemmel testvérei hitének alakulását. A virrasztás részét képezi az is, hogy ne szökkenhessenek szárba a közösségen belül „mérges gyökerek”, vagyis olyan énközpontú viselkedésformák, melyek megzavarják a közösség életét és gátolják a növekedését. Éppen ezért a szerző arra buzdít, hogy „senki ne legyen parázna és alantas lelkületű, mint Ézsau, aki egy tál lencséért eladta elsőszülöttségét”. Ha ösztöneink és a vágyaink szolgáivá leszünk, akkor csak saját magunkra gondolunk, és nem vagyunk tekintettel másokra. Az efféle viselkedés elkerülhetetlenül oda vezet, hogy elveszítjük azt, ami igazán számít, ahogyan Ézsauval is történt, aki egy tál lencséért eladta az elsőszülöttségét. S a sorsán már nem javított az sem, hogy utólag megbánta.

Imádság a szentekkel