Február 13., szerda

Ter 2,4b–9.15–17 – Az élet lehelete

Imádság a szentekkel

Azon a napon, amelyen az Úr Isten megalkotta az eget és a földet, 5még semmiféle mezei bokor nem hajtott a földön, és semmilyen fű nem sarjadt, ugyanis még nem hullatott az Úr Isten esőt a földre, és ember sem volt, aki művelje a földet. 6Akkor forrás fakadt a földből, és megöntözte a föld egész színét. 7Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett.
8Ültetett az Úr Isten egy kertet Édenben, keleten, és elhelyezte benne az embert, akit alkotott. 9S növesztett az Úr Isten a földből mindenféle fát, amelyet látni szép és melyről enni jó – az élet fáját is a kert közepén, s a jó és a rossz tudásának fáját.

15Fogta tehát az Úr Isten az embert, és az Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze meg. 16Azt parancsolta az Úr Isten az embernek: »A kert minden fájáról ehetsz, 17de a jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell halnod!«

A Szentírás egy második elbeszélést is ad a teremtésről, mintha csak megerősíteni akarná ezzel az ember és a teremtett világ Istennel való eredendő kapcsolatát. A szent könyv írója nem tudományos tényekkel szolgál az emberi faj eredetét vagy a világ keletkezését illetően, mintegy ezzel is megerősítve, hogy az élet szent, mivel az Isten alkotása, s hozzá tartozik. Az ember pedig, minden ember, arra kapott meghívást, hogy megbecsülje, tisztelje és terjessze azt. Csak Isten az élet Ura. Ezen az oldalon mintha Istennek az ember iránti gondoskodása lenne a középpontban: a földből formálja meg, életet lehel belé, és a kertbe helyezi. Az élet Istentől jön, ahogy az a lehelet is jelzi, mely Istené. Isten tehát rábízza a férfira és a nőre – együtt – a kert művelésének feladatát, s hogy megőrizzék azt szépsége teljében. Milyen becses és előrelátó ez a feladat, amelyet Isten az emberre bíz! Az embernek mindenekelőtt művelnie kell a teremtett világot. Az itt használt héber szó jelentése „szolgálni” és „munkálni”. Az ember meghívása arra szól, hogy szolgálja azt a kertet, amely maga a föld, a világegyetem, melybe Isten őt helyezte. Gondoskodnia kell róla: művelnie kell, hogy gyümölcsöt teremjen, hogy az egész emberi család javára váljon. Azután őriznie kell a földet: nem vagyunk abszolút urai a teremtett világnak, s nem hajthatjuk akaratunk igájába. Elsődleges feladatunk nem az, hogy uralkodjunk felette, sem pedig hogy birtokoljuk, hanem bizony az, hogy őrizzük, vagyis figyelemmel kísérjük, és szeretettel gondoskodjunk róla. Ez az első kert megjelenik majd az ígéret földjének távlatában is, melyet Isten ad népének. Csak akkor lesz képes továbbra is megjeleníteni Isten ajándékát, ha Izrael „szolgálja és őrzi” azt, máskülönben elvesztését kockáztatja, ahogy az a babiloni száműzetésben be is következik. Van azután egy fa a kertben. Ez a fa az egyik vers értelmében egy át nem léphető határt jelenít meg, egy másikban viszont az Istennel való barátság lehetőségét. Az embert ért kísértést testesíti meg, amely szerint olyan akar lenni, mint Isten, önmaga és mások ura. A valóságban azonban egyedül Isten az Úr, s minden ember határok közé van szorítva. Ha nem vagyunk tudatában ennek a határnak, azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük a kertet, eltaszítjuk magunktól az Urat. Nem az Úr az, aki eltávolít bennünket magától, hanem mi döntünk úgy, hogy eltávolítjuk őt magunktól, mintha csak át akarnánk venni a helyét. Az Úrnak való engedelmeskedés nélkül a világban való életünket tesszük kockára. Ha nincs szavunk a jó és a rossz megkülönböztetésére, azt kockáztatjuk, hogy sorsunk abszolút urainak tekintjük magunkat. A hívő ember azonban tudja, hogy csak akkor ízlelhetjük és élhetjük meg az Úr szeretetét és élhetjük meg az élet teljességét, ha az Urat hallgatjuk, ha vele járjuk utunkat, ahogy kezdetben Ádám és Éva tette.

Imádság a szentekkel