Ter
8,6–13.20–22 – Az özönvíz vége
6Amikor aztán még negyven nap elmúlt, kinyitotta Noé a bárka ablakát, amelyet készített, és kibocsátotta a hollót; 7az ide-oda szállt, majd visszatért, mert a vizek még nem száradtak fel a földön. 8Ez után kibocsátotta a galambot is, hogy lássa, megszűntek-e már a vizek a föld színén. 9De az, mivel nem talált helyet, ahol megpihenhetett volna a lába, visszatért hozzá a bárkára – ugyanis víz volt még az egész földön. – Erre ő kinyújtotta a kezét, megfogta, és bevette a bárkába. 10Ezután várt még másik hét napig, s akkor újra kibocsátotta a galambot a bárkából. 11Az pedig estefelé visszatért hozzá, és zöld levelű olajfagallyat hozott a csőrében. Noé megértette, hogy megszűnt a víz a földön, 12de várt még másik hét napig, aztán kibocsátotta a galambot, és az többé nem tért vissza hozzá. 13Így tehát, Noé hatszázegyedik esztendejében, az első hónapban, a hónap első napján leapadtak a vizek a földön. Noé kinyitotta a bárka fedelét, kitekintett, és látta, hogy megszáradt a föld színe.
20Ekkor Noé oltárt épített az Úrnak, vett minden tiszta állatból és madárból, és egészen elégő áldozatokat mutatott be az oltáron. 21Az Úr megérezte a kedves illatot, és szívében azt mondta az Úr: »Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt: mert az emberi szív gondolata ifjúságától fogva hajlik a rosszra. Nem sújtom többé az összes élőlényt úgy, ahogy tettem. 22Amíg tartanak a föld napjai, meg nem szűnik többé a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, az éjszaka és a nappal.«
Végére érünk lassan
azoknak a fejezeteknek, amelyekben a Biblia az özönvíz történetét mondja el,
mely az emberiséget ért első nagy csapás volt azután, amit Ábel
meggyilkolásával Káin okozott. Megfigyelhetjük, milyen türelmesen vár Noé, aki
biztos akar lenni abban, hogy az özönvíz egészen visszavonult a föld
felszínéről, s így az állatok és az emberek már elhagyhatják a fedélzetet annak
veszélye nélkül, hogy a vízbe vesznének. Ennek az embernek a várakozása, aki
korábban meghallotta Isten igéjét, mintha üzenni akarna a galamb elengedésének
hármas gesztusával, mely csőrében az olajággal idővel a béke szimbólumává vált,
s melyet szintén biztonságban akart tudni. A béke türelmet és várakozást kíván
tőlünk, amely azonban nem ernyedt és beletörődő, hanem hozzáértő mestereket
kíván, akik képesek úgymond előkészíteni a talajt a megvalósulásához. Végül Noé
is kiszáll a bárkából családjával, s mindazokkal az élőlényekkel együtt,
amelyeket megmentett a víztől. Elsőként is „oltárt épített az Úrnak” a hála
jeléül, a megmenekülésért és a földön újra megvalósult békéért. Ebben a
gesztusban újra megvalósul az az egység az Úrral, amit az emberiség megtört az
erőszakkal, s amit majd végleg szentesít az Isten és Noé közt megújítandó
szövetség. Létezik a teremtett világnak egy olyan egysége, amelyet helyre kell
állítani, az az emberi és átfogó ökológia, amelyről Ferenc pápa is beszél a Laudato si’ kezdetű enciklikájában. Maga
az Úr is ünnepélyesen elkötelezi magát Noé előtt, hogy a földi életet mindenkor
megőrzi, de az ő elköteleződése abból a megfontolásból származik, amelynek
nekünk is mindenkor tudatában kell lennünk: „az emberi szív vágya ifjúkorától
kezdve hajlik a rosszra”. Ez nem egyfajta pesszimista kép az emberről, hanem
figyelmeztetés, amelyet nem téveszthetünk szem elől, amelynek tudatában kell
lennünk, mert a gonosz erős, és észrevétlenül képes beszivárogni a szívünkbe és
a gondolatainkba. Ez a tudatosság segít, hogy beismerjük önnön
törékenységünket, és hogy abban az erőben bízzunk, amely Istentől származik.
Imádság a
szentekkel
