Február 9., szombat

Zsid 13,15–17.20–21 – Felkérés imádságra, áldás, utolsó buzdítás, hírek és üdvözlés

Előesti imádság

15Általa mutassuk be tehát Istennek mindenkor a dicséret áldozatát, azaz ajkunk gyümölcsét, amely az ő nevét magasztalja.
(Zsolt 50,14;Óz 14,3) 16A jótékonyságról pedig és a javak elosztásáról ne feledkezzetek meg, mert az ilyen áldozatok tetszenek Istennek.
17Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és vessétek magatokat alá nekik, hiszen úgy őrködnek ők fölöttetek, mint akik számot fognak adni lelketekért, hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtva, mert ez nem szolgálna javatokra.

20A békesség Istene pedig, aki a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát a halálból kivezette az örök szövetség vérében, (Iz 63,11; Zak 9,11; Iz 55,3) 21tegyen alkalmassá titeket minden jóra, hogy megtegyétek az ő akaratát. Azt munkálja bennünk, ami előtte kedves, Jézus Krisztus által, akié a dicsőség örökkön-örökké! Ámen.

A levél záróverseiben a szerző valamelyest kilép a névtelenségből, bár a közölt információk nem elegendőek ahhoz, hogy megvilágítsák azokat az okokat és körülményeket, amelyek a levél megírásához vezettek. Egyedülálló dolog, hogy első kérése az imádságra vonatkozik: „Imádkozzatok értünk!” Elképzelhető, hogy nehéz helyzetben van – esetleg támadták a hite miatt – vagy felelősséget érez a közösségért, és ehhez segítséget kér, elsősorban az imádságban. Ezenkívül pedig szeretné mielőbb viszontlátni a levél címzettjeit, akiknek többek között éppen ezért kell segíteniük őt imádságukkal. Mindebből egyértelműen kitűnik, milyen fontos szerepet tölt be az imádságban való egység a keresztény közösségek életében. Az újszövetségi iratokban többször is megjelenik a buzdítás, hogy a hívek imádkozzanak egymásért. A kérés után a szerző terjedelmes jókívánságot fogalmaz meg, mely bizonyos értelemben a levél teológiai záróakkordja egyben. Ünnepélyes áldást mond a közösségre, és még egyszer emlékezetükbe idézi Isten üdvözítő művét, melynek révén legyőzte a halált. Felidézi, hogy a „békesség Istene” kivezette (Iz 63,11–13) a halál birodalmából „a juhok nagy pásztorát”. Így foglalja össze Krisztus főpapi hivatását: ő a kezdeményező és az előfutár. Ez az első és egyetlen hely, ahol a levél említi Jézus feltámadását. Az ezt követő áldás jellegzetesen páli jegyeket hordoz: Isten töltse be rajtunk mindazt, ami jó és kedves előtte. Mi csak akkor cselekedhetünk az akaratának megfelelően (10,7.9.36), ha ő erre felkészít bennünket. Utolsó buzdításában a szerző arra kéri az olvasókat: „fogadjátok szívesen az intő szót”, és szinte bocsánatot kér, amiért csak röviden írt nekik ezekről a bonyolult dolgokról. Azt kéri, hogy fogadják türelemmel az üzenetét, és tegyenek erőfeszítéseket a megértésére. Valójában így van ez a Szentírás minden egyes lapjával: mindegyiket be kell fogadni, át kell elmélkedni és meg kell őrizni a szívünkben, ahogyan Jézus édesanyja tette: „Szavait anyja mind megőrizte szívében” (Lk 2,51). Ez az értelme Nagy Szent Gergely mondásának is: „A Szentírás együtt növekszik azzal, aki olvassa.”

Előesti imádság