Emlékezzünk
Andrea Santoro római papra, akit a törökországi Trabzonban gyilkoltak meg
2006-ban
Zsid
12,1–4 – Jézus Krisztus példája
1Azért mi is, akiket a tanúknak ilyen nagy felhője vesz körül, tegyünk le minden terhet és a minket környező bűnt, kitartással fussuk végig az előttünk álló küzdőpályát. 2Tekintsünk fel a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki az eléje tárt öröm helyett keresztet szenvedett, nem törődve a gyalázattal; és Isten trónjának jobbján ül. (Zsolt 110,1) 3Gondoljatok tehát őrá, aki a bűnösök részéről maga ellen ilyen nagy ellentmondást szenvedett el –, hogy el ne lankadjatok, és lelketekben ne csüggedjetek. 4Mert még nem álltatok ellen véretek ontásáig a bűn ellen vívott harcban
Miután bemutatta a hit
tanúságtevőinek hosszú történetét, a levél egyenesen a közösséghez fordul, és
arra biztatja őket, hogy ne érezzék elhagyatottnak magukat, hiszen ők is a hit
eme hosszú történetének részesei. Sőt, a „tanúknak… felhője” övezi őket, akik
támogatják, buzdítják és biztatják, hogy továbbra is járjanak a hit útján,
Jézus tanítványainak útján. A szerző a futóverseny Szent Pál számára is oly
kedves képét idézi fel, hogy a keresztényeket arra biztassa: továbbra is nagylelkűen
folytassák a hitért vívott harcot. S ahogyan ez a futóversenyeken történik,
elengedhetetlen, hogy a versenyzők megszabaduljanak minden fölösleges súlytól,
béklyótól; minden bűntől, s tekintetüket egyenesen a célra, Jézusra, a „hit
szerzőjére és bevégzőjére” szegezzék. A keresztény ember Krisztus utánzására
kapott meghívást. Ebben az értelemben mindig tanítvány marad, vagyis hívő, aki
életének minden szakaszában hallgatja és követi a mestert. A szerző világossá
teszi, hogy Jézus követésébe a kereszt is beletartozik, tehát az ellenséges
magatartás és a fenyegetettség elfogadása annak érdekében, hogy végül
megérkezhessünk a mennyei hazába. A hívő embereknek mindig Jézusra kell
tekinteniük: „gondoljatok őrá, aki a bűnösök részéről ekkora ellentmondást viselt
el, hogy ne lankadjatok, és bensőleg el ne csüggedjetek” (12,3). Az evangélium
az a tükör, amelybe a keresztény embernek nap mint nap bele kell néznie:
különbözik a világtól, és ezért mindig szemben áll vele. A tanítványra sem
kevésbé jellemző ez, mint mesterére. Mindemellett persze igaz, hogy mi még nem
„álltunk ellen a vérünk ontásáig”, ahogyan Jézus és a hit számtalan mártírja
tette. A levél egy olyan közösségnek szól, amely talán éppen meghátrál a
nehézségek és az ellenségeskedés előtt. Azzal biztatja őket, hogy az
evangéliumért elviselt szenvedéseket nem büntetésképpen kapják; ellenkezőleg,
ezek az Atya nevelő szándékának a jelei, hogy általuk megtisztulhassanak. A
tanítványi lét része a nevelés szigora is. Az Úr tehát annak érdekében lép
közbe, hogy a szívünk és a viselkedésünk megváltozzon. Ebben az összefüggésben
kell értelmezni a testvéri feddést is: nehéz, ám szükséges feladat, amit túl
keveset gyakorolunk. Felelősséget kér ugyanis attól, aki gyakorolja, és
keserűséget okoz annak, aki kapja. Ám éppen a nevelés fáradsága és a feddés
miatt érzett pillanatnyi szomorúság érleli meg a derűt és a békességet.
Imádság
az Úr anyjával, Máriával
